Gyermekkoromban, négy és tizenhárom éves korom között minden délben, iskola után betértem a Jó Pásztorba, ahol levest, kenyért, zöldséget, sőt néha húst is kaptam. Az apácák adták azért, mert ministráltam a miséken.
A környékbeli gyerekek úgy hívtak időnként : a “jó nővérek” leveses gyereke, én pedig mindig nekik ugrottam, amikor azzal vádolták anyámat, hogy nem tud főzni.
Egy régi kovácsműhelyben laktunk, amelyet fenyődeszkák osztottak szobákra. Télen három órától, nyáron este hat-hét órától már semmi fény sem jutott be a konyhába.
Ez egy nyomornegyedben volt, ott laktunk, és az emberek nem mertek bejönni hozzánk, csak olyankor, amikor cipőt és ruhát hoztak. Anyám mindig gyorsan megköszönte, még akkor is, ha nem volt rá szükségünk.
Azonban életemnek ebben az szakaszában, amikor ilyen rettenetes nyomorban éltünk, minden évben volt egy időszak, amikor igazán boldogok voltunk. Karácsony táján. Nem tudom, hogy a családban ki készítette az első betlehemet. De a betlehemünk az évek folyamán valahogyan a környék összes gyerekének, sőt a szüleiknek is gyűjtőpontjává vált. Minden évben új szereplőket tettünk hozzá, így egyre nagyobb és nagyobb lett. Habár a mi családunk volt a legszegényebb, mégis volt valamink, amivel mindenkit megörvendeztethettünk a környéken, és ez a Jóisten volt.
Karácsony táján a betlehemet az úgynevezett “kisszobában” helyeztük el. Ez egy szerény odú volt, ahol általában aludni szoktunk, egyetlen ablaka az utcára nyílt, így a betlehemet a járókelők is jól láthatták. Ennek köszönhetően nőttünk a környékbeliek szemében, mi pedig büszkék voltunk rá, hiszen hozzájárulhattunk, hogy a gyerekek boldogok legyenek, akár gazdagok, akár szegények. Miért jutott eszembe ez a betlehem abból az időszakból, amikor ingyenkonyhák, élelmiszerbankok tetézték a munkanélküliséget?
Azért, mert hiszek abban, hogy a gyerekek – minden szégyenérzet nélkül – tudnak örömet okozni? Mert emlékeztethetnek bennünket, felnőtteket, akik oly ügyetlenül próbálunk békét és igazságosságot teremteni, hogy nem a dolgok orvosolják a szerencsétlenséget, nem is a javak megosztása, hanem hogy az igazságosságot olyan emberek építik, akiknek őszinteségében nem lehet kételkedni? A gyerekek rendelkeznek ezzel az őszinteséggel. Ezért nem leckét adnak, hanem példát mutatnak nekünk karácsony táján.