Amikor gyerekekről van szó, a meglepetés jut eszembe először, mindig a meglepetés. Például Patricia, akinek az apja temetkezési vállalkozó volt, és borzalmasan nézett ki az otthonuk, mert minden halotti leplekkel volt letakarva! Az asztalterítő lepel volt, a szalvéták is leplek voltak. Az anyjuk elhagyta őket, és Patricián kívül még hat gyerek volt otthon. Este az apja ágyában aludt, és tűkkel rögzítette magát hozzá, nehogy a rendőrség éjszaka elvigye őt és a testvéreit. A rendőrséggel folytatott állandó küzdelem során előfordult, hogy testvéreivel együtt, az én cinkosságommal, az óvoda tetőszerkezete és mennyezete közé rejtőzött, és néha több éjszakát is ott töltött, hogy a rendőrség el ne vigye. Aztán, miután mindez véget ért, anyjuk visszatért, és Patricia egén kisütött a nap. Sokkal később, amikor találkoztam vele, azt mondta nekem: „Csodálatos gyerekkorom volt, boldogságban éltem, apu gondoskodott mindenről”.
Azt hiszem, ez jellemzi a gyerekeket. Minden apróságnak tudnak örülni, ez pedig örömet ad a felnőtteknek, hiszen amikor felismerjük a gyerekek apró örömeit, nemcsak arra törekszünk, hogy nagy örömöket adjunk nekik, hanem abban is bízunk, hogy az életüket nem megsebzettként fogják élni, nem lesz bennük gyűlölet. Mindig is feltűnt – és ez egészen rendkívüli –, hogy a nyomorban élő gyerekek olyan felnőttekké tudnak válni, akikben nincs gyűlölet.
Talán azért, mert túl nehéz volt elviselni? Talán azért is, mert az apák és anyák olyan sokat tettek, és a gyerekek elismerték a szülők erőfeszítéseit. Talán ezért ragaszkodnak a szegénységben élő gyerekek annyira a szüleikhez. Gyakran meglepődünk, és azt mondjuk: „Nahát, a szülőkkel maradnak, és nem mennek el!” Az emberek « összetapadás » -ról beszélnek, pedig nem erről van szó. Azért maradnak, mert tisztában vannak azzal, mennyi szenvedést vállalt értük egyik vagy a másik. Nem is pajzsok voltak, hanem sokkal több annál: szívükkel vették körül gyermekeik szívét. Ez egészen rendkívüli.
Amikor gyerekekről beszélünk, azok a gyerkőcök is eszembe jutnak, akik egy hideg februári estén, amikor hideg volt és fagyos szél fújt, elindultak, hogy eladják a golyóikat, mert anyjuk születésnapja volt aznap. Már több napja nem volt kenyér otthon, és nem volt mit enni. Eljöttek hozzám, de nekem sem volt semmim. Azt a kis száraz kenyeret adtam nekik, amit előtte itt-ott összekoldultam. De nem hagyta őket nyugodni a gondolat: „Ma van anyánk születésnapja, mivel fogjuk megajándékozni?” Eladták a golyóikat, és este egy kenyeret tettek az anyjuk elé.
Hát ilyenek a gyerekek. Nem bénítja meg őket a nyomor. Látom Nonót is, csupa sár, borzalmasan néz ki, esett az eső, mindenhol pocsolyák. Megérkezik egy elegáns hölgy, csokoládét hoz neki, Nono pedig már szalad is a kishúgához, hogy megossza vele.
Ilyenek a nyomor gyermekei. Én is ilyen voltam gyerekként, örökösen törtem a fejem, kutattam, kerestem, loptam, zsákmányoltam, amit éppen lehetett, mindent megtettem, hogy otthon ne legyünk túl éhesek. Ugyanez igaz a nyomorgó gyerekekre is, bajnokok ők, a szeretet bajnokai. Csak az a baj, hogy ezt mások nem ismerik el.