A Mozgalomnak az volt a szándéka, hogy rámutasson egy háttérbe szorított népesség létezésére. Valójában arra próbálta kényszeríteni a társadalmat, hogy másképp tekintsen rájuk. És minthogy ezt tette, mióta csak létezik, akár Franciaországban, akár más országokban, többé már nem lehet ugyanúgy tekinteni ezekre a családokra, mint korábban. Önök nagyon jól tudják, hogyan beszéltek róluk korábban: “Ezek egyedi esetek, a saját hibájukból élnek így, voltaképpen jól elvannak, mindig is ilyenek voltak és mindig is ilyenek lesznek”… A Mozgalom létrejöttével ez a népesség valamiképpen társadalmunk történetének részévé vált (…). Ma már nem beszélhetünk róluk anélkül, hogy ne gondolnánk társadalmunk történelmére, anélkül, hogy ne reflektálnánk arra, amit ma történelmi félreértésnek nevezünk.
A félreértés az, hogy honfitársaink egy egész csoportja kívül rekedt a történelmen, méghozzá anélkül, hogy a közvélemény észrevette volna. Ez egy tragikus félreértés. Úgy tűnik, hogy a történelem egy bizonyos ponton minden társadalomban ketté ágazik. Azok, akiknek van némi hatalmuk, szellemi, kulturális, társadalmi vagy politikai lehetőségeik, az egyik irányba mennek, s közben hagyják, hogy azok pedig, akik nem tudnak ebben a hasznukra lenni, vagy akár csak követni őket, az ellenkező irányba tartsanak. Egy bizonyos ponttól kezdve egyfajta elkülönülés kristályosodik ki, ami azt jelenti, hogy az emberiség egy része arra van ítélve, hogy a többiektől számkivetve éljen tovább.
A Mozgalom ennek a kettéosztottságnak akart véget vetni. Feltétlenül el akarta érni, hogy az emberek találkozzanak egymással, és hogy elismerjék egymást; hogy elismerjék ezeknek a másoktól elzárt embereknek a létezését. Talán ez a Mozgalom sikere? Azt akarta, hogy létrejöjjön ez a találkozás, de nem azért, hogy segítséget nyújtson, hanem hogy párbeszédre késztessen, amelyben maga a társadalom kérdőjelezi meg, hogy normálisan működik.