Azokra a családokra gondolok, amelyeket kiszakítottak a falujukból, a Szaharától délre. A nyomor arra kényszerítette őket, hogy útnak induljanak, ösvényeken, bekötő és aszfaltozott utakon. Most a városok peremén táboroznak, de nem tudnak letelepedni. Nem tudják gyakorolni a mások számára megszokott felelősséget és jogokat sem a munkából való megélhetés, sem a gyermekeik védelme terén a hagyományos lakhatást és oktatást illetően. Ezek a családok, amelyek már képtelenek újra társadalmi és közösségi életet teremteni a maguk számára, nem egyszerűen szegények. Mélyszegénységben élnek, és ez minden fejlesztési programon kívül rekeszti őket. Amikor az urbanizáció eléri a külterületeket, ahol rögtönzött menedékhelyeiket összetákolták, újra tovább kell állniuk. Mivel már nem tudnak felelősséget vagy jogokat vállalni, túlságosan erőtlenek ahhoz, hogy meg tudják ragadni a városfejlesztés kínálta lehetőségeket. Az ebből fakadó változásokból és új előnyökből sem tudnak majd részesedni.
Azokra a férfiakra, nőkre és fiatalokra gondolok, akik tartós munkanélküliségnek vannak kitéve az iparosodott országokban. Képesítés és jelentős fizikai vagy szociális tartalékok híján segélyre szorulnak. Ezek a családok nagyon rossz lakhatási körülmények között élnek, és képtelenek támogatni gyermekeik iskoláztatását. Olyan szakképzési programok, amelyek segítenék jövőbeli munkaerőpiaci esélyeiket, nem igazán jutnak el hozzájuk. Az iparosodott országokban a legszegényebbek nem tudnak élni szülői felelősségükkel, munkavállalói vagy állampolgári jogaikkal. Az információs és kommunikációs társadalomban sem lesz belőlük más, mint segélyezett.
Azokra a gyerekekre és fiatalokra gondolok, akik mélyszegénységben élnek egyes latin-amerikai városok utcáin. Nincs veszi körül őket család, sem olyan, amelyben szülők és testvérek együtt élnek, sem olyan, amelyben valamelyik szülő helyét új élettárs vette volna át. Nem tudnak belenőni abba a kultúrába és társadalmi felelősségbe, amelyet általában a család, a szomszédság vagy az a társadalmi csoport nevelése nyújt, amelyhez tartoznak. Ennek eredményeképpen az egyének, családok és társadalmi csoportok világszerte totális szegénységben élnek, és képtelenek arra, hogy felelősséget vállaljanak országuk életéért és társadalmi-gazdasági, kulturális és politikai változásaiért. Azok, akik ezekből nem veszik ki a részüket, nem részesülnek előnyökben sem, és új jogokat sem szereznek. A társadalmi-gazdasági fejlődés, amelybe mások bekapcsolódnak, azt az ördögi kört, amely őket csapdában tartja, nem töri meg.
Itt, ebben rejlik az emberi jogok kihívása. Milyen feltételek mellett lesznek képesek ezek a családok és népességcsoportok felelősséget vállalni önmagukért, otthonaikért, és társfelelősséget vállalni a nemzeti és nemzetközi közösség jövőjéért, ahogyan azt kellene? Mert képesek lesznek rá, de csak akkor, ha mi előrelépünk abban az elhatározásunkban, hogy egyesítsük kezeinket, szíveinket és elméinket – felülemelkedve minden más, minket megosztó tényezőn – az eddig leginkább magára hagyott gyermekek és családok szolgálatában.
Képesek lesznek rá, ha mi úgy tekintünk rájuk mint a jelen egyedeire és családjaira, akiknek a huszadik század végéről olyan tapasztalataik vannak, amelyeket feltétlenül meg kell osztaniuk velünk. Képesek lesznek rá, ha felismerjük, hogy érvényes elgondolásaik vannak a mai társadalomról és kortársaikról. Képesek lesznek rá, ha komolyan vesszük azt a vágyukat, hogy jövőt akarnak építeni gyermekeiknek és mindazoknak a gyermekeknek, akik a 21. századba lépnek. Akkor, ha mindezek a feltételek teljesülnek, az emberi jogok egyetemességéről és oszthatatlanságáról szóló, az ő élettapasztalatukból fakadó életbevágó tudásra fognak tanítani bennünket.