„Az 1960-as évek elején útitársaimmal olyan mélységesen elszigeteltnek éreztük magunkat, hogy felvetődött bennem a akérdés, vajon nem estünk-e le a bolygóról, vagy létezik-e máshol is az, amit mi szubproletár állapotnak érzékelünk, és tudatosult-e másokban is ez a probléma.
Elmentem egy európai körútra, amely Németországba, Belgiumba, Hollandiába, Svájcba és Nagy-Britanniába vezetett. Valamennyi országban azt láttam, hogy a társadalom alján a nyomorult embereknek ugyanolyan koncentrációja él, és hogy a társadalom mindenütt ugyanolyan tudatlansággal néz rájuk. Berlinben például találtam egy használaton kívüli autószerelő műhelyt, telis-tele rongyos családokkal, akiknek se munkájuk, se élelmük nem volt.
Angliában meglátogattam egy idősek otthonát, amelyet kettéosztottak, és egyik felében szubproletárokat, a másikban pedig időseket és betegeket helyeztek el; így a Negyedik Világ-beli gyerekeket szinte naponta szórakoztatta a mentőautók és halottaskocsik jövés-menése. Ami a gondnokot illeti, neki valamennyi lakrészhez volt kulcsa, és bármikor betolakodhatott a szegények családi életébe.
Ez még világosabbá tette számomra, hogy amikor a közösség hajlandó gondoskodni a legszegényebbekről, mindenhol ugyanúgy bánnak velük: állandó megaláztatásnak vannak kitéve, és el kell viselniük, hogy úgy bánjanak velük, mint akik személyként nem is léteznek.”