A gyerekek Georgette köré gyűlnek,
hozzá bújnak,
egészen olyanok, mint a moha rejtekében megbúvó ibolyák.
Tizenegy kis lurkó.
Jacques azt mondja: „Fázom”. Claudine pedig: „De ronda!”
A telepre érti, melyet szemük láttára tesznek a földdel egyenlővé.
Egyik barakkot a másik után.
A gyerekek szívből utálják a telepet.
Nincs más élményük róla, csak hogy fáznak, és csupa piszok minden.
Még a rozoga gipszfal mellé ültetett virágokat is csúfnak látták mindig.
De a mai látvány még siralmasabb.
Minden lerombolt barakk helyén csúf lyuk tátong,
minden lerombolt barakk ott marad, elhagyatva,
nem más, mint egy kupac törmelék, korhadt deszkahalom,
innen-onnan kilógó bádogdarabok…
A gyerekeket félelemmel tölti el ez a világ.
Nem csoda, hogy utálják a telepet.
Milyen jó, hogy itt van papa, mama és a sok testvér,
igaz, nem mindig kedvesek hozzájuk…
Milyen jó, hogy az állatokkal másképp van,
a kutyákkal és macskákkal, bármilyen girhesek is szegények.
Milyen jó, hogy itt van Georgette.
Mert ebben a különös, felfordult világban is
odavárja őket az óvodába, sőt,
még új dolgokat is kitalált.
Minden reggel végigjárja a barakkokat,
nem törődik a növekvő szemétkupacokkal,
sem az egyre terebélyesedő törmelékhalmokkal.
Minden barakk előtt kézen fogja a gyerekeket,
megvárja, hogy elkészüljenek,
segít a felöltöztetésükben, ha kell,
megvigasztalja a kis Rositát, aki fél és húzódozik,
úgy megrémiszti a kinti zűrzavaros világ.
Rositára más veszély is leselkedik:
a kisöccse lábára nemrég ráesett egy súlyos deszkadarab,
most ágyban fekszik.
Georgette számára fontos, hogy a tizenegy gyerek
Minden reggel ott legyen.
Ma sem akarja, hogy akár egy is hiányozzék,
de főleg azt nem, hogy a holnap is
ilyen nyomorúságban találjon rájuk.
Georgette gyakran mondja :
Nem szabad, hogy ez a zűrzavar megállítsa
az értelmük fejlődését.
Mindenképp együtt kell maradniuk, hisz ez ad nekik biztonságot.
Az óvodában szépség és még több csoda kell, hogy várja őket…
és finom meleg.
De ez nem megy könnyen.
A minap ledózerolták az óvoda melletti barakkot is.
és a közös gipszkarton falak szétnyíltak.
„Finom uzsonna kell, hogy várja őket,
finomabb és bőségesebb, mint eddig.
Nem szabad, hogy világuk lerombolása megsebezze őket” – mondogatja.
És látni, ahogy megy, csak megy keresztül a már félig ledózerolt telepen.
Több hónapja tart a bontás.
Ahogy a kicsik között lépdel, magasnak tűnik.
Megy cseppnyi serege élén, már a szomszédos utcákban járnak,
ahol minden olyan, mint azelőtt,
ahol a fák vidáman törnek az ég felé,
ahol a virágok mind mosolyognak.
És az év végére Georgette véghez vitte, amiért harcba szállt,
hiába a bulldózerek, a lerombolt barakkok és a félelem.
A vizsgálat szerint minden gyerek
kielégítően fejlődött,
és akik betöltötték az iskolás kort,
érettnek is bizonyultak az iskolára.
Vajon fognak-e emlékezni ezek a lurkók Georgette-re?
vajon fognak-e emlékezni arra, milyen tergernyi képzelőerőre volt szüksége, mennyi szelídségre és bátorságra ahhoz, hogy minden erejét megfeszítve kiemelte őket a zűrzavarból,
s nem hagyta, hogy alámerüljenek?
Lehet, hogy elfelejtik,
de az nem lehet, hogy ilyen tengernyi szeretet elvesszen.
Belőlük lesznek a holnap férfiai és asszonyai,
és ha útjaik újra keresztezik egymást, talán azt mondják majd:
„Ő szerettette meg velünk az iskolát.”
És csakis azért, mert felül tudott emelkedni a viszolygásán, a félelmén,
és a végsőkig elment a nyomor elleni tiltakozásban, hogy még jobban tudjon szeretni.