Barátaim,
Harminc évvel ezelőtt találtam rá a Noisy-le-Grand-i táborra. 252 család volt ott akkor elhelyezve. Olyan elhagyatottságban, nyomorúságban, bezártságban éltek, hogy amikor Geneviève de Gaulle ellátogatott hozzájuk, azonnal Ravensbrück jutott az eszébe.
Megdöbbentő volt számomra, ahogyan a családok ellenálltak a rájuk kényszerített körülményeknek. Ezernyi trükkel próbálkoztak, hogy leküzdjék a legkülönfélébb kudarcokat és sértéseket – de sikertelenül. Így jöttem rá, hogy a nyomor olyan rákos daganat, amelyet a családok bátorságuk és erőfeszítéseik ellenére sem tudtak legyőzni.
Mert bizony hiába küzdöttek az ellen, hogy gyermekeiket másként kezeljék, mint a többieket. Ahogyan hiábavalóak volt a férfiak erőfeszítései is, hogy munkát találjanak. Elszántságuk és találékonyságuk ellenére a családok nem tudták leküzdeni pénzügyi nehézségeiket. Kétségbeesetten próbáltak reményt adni a fiataloknak, és szeretetet ültetni a gyermekek szívébe. De minden összeesküdött, hogy ne merjenek bízni a jövőjükben.
Ez gyötörte a szívemet az első pillanattól kezdve, hogy beléptem a telepükre, ahova a püspököm küldött néhány hónapra.
Ma, 30 év elteltével azon tűnődöm: “Miért is maradtam ezekkel a családokkal, minden félreértés és megaláztatás ellenére, amelyekben mindvégig osztoztam velük?”
Eleinte a gyerekek tartottak vissza; ők értették meg velem, hogy a nyomorúság megszüntetéséhez kezekre, szívekre és értelemre van szükség.
Nono, aki, amikor adtam neki egy darab csokoládét, azonnal megfelezte a kishúgával. Ma favágó. Valószínűleg nem tudja, hogy ő tanított meg arra: a szeretet azt jelenti, hogy a másikat jobban kell szeretni, mint önmagunkat. Az éhség, a hideg és a félelem ellenére is.
Aztán Gérard, aki félelmében kiáltozott az áram nélküli sötétségben, engem viszont a fényre hozott. Hozzásegített, hogy felfedezzem: az igazságosságnak egészen el kell töltenie a szívünket. És Jacques, egy tízéves fiú, akinek a kecskéje épp akkoriban pusztult el. A világ valamennyi éhező gyermekét láttam benne. Visszaemlékeztem arra a kecskére, amelyet négyéves koromban minden nap elvittem a Brault utca alján lévő rétre, hogy a kishúgom tejhez jusson. Ha egy gyerek azzal áll eléd: “Elpusztult a kecském, nem lesz több tejünk”, mi mást tehetnél, mint hogy kerítesz neki egy másikat?
“Szeretnék hegedülni” – mondta egy nap Marcel. Tehát hegedűt kellett szereznem, aztán megkérni a barátaimat, hogy órákat adjanak neki. Nem tehettem mást, hiszen számomra Marcel hangján a legszegényebbek kérték, hadd szerethessék ők is azt, amit mi. Mathilde imádott táncolni. Minden szerdán táncórákra vittem Párizsba, a Trocadero mellé. Jocelyne modell akart lenni, ezért munkát szereztem neki Jacques Griffnél a Royal utcában. Jacques biciklit akart, Nathalie festőállványt, hozzá festéket, valaki más karórát, a legtöbbjük kenyeret, egy kis pénzt, a lányok csinos, virágmintás új ruhát…
Éjszakánként ezzel álmodtam. Eszembe jutott a gyerek, aki voltam, aki annyi mindenről lemaradt, de aki az édesanyjának köszönhetően iskolába járhatott. Azt akartam, hogy ezek a gyerekek is mindnyájan járhassanak iskolába, tanulhassanak, ezért aztán velük maradtam. Vadonatúj könyveket vettem és hittant tanítottam nekik egy barakkban, melyet előzőleg én újítottam fel, és a falait svédek díszítették az Evangéliumból vett példabeszédekkel.
Míg néhányan megértettek, sokan értetlenül álltak azelőtt, amit teszek. De a sorsomat mind felnőtt férfiként, mind papként azok a gyerekek döntötték el, akik segítséget kértek, és olyan dolgokat vártak tőlem, amelyekre soha nem gondoltam volna.
Amikor a gyerekek arca örömtől sugárzott, nekem az jelentette a boldogságot, hogy a szülőket nyugodtnak látom. Éreztem, ahogy a telepet lassan átszövi a béke légköre. Ugyanezt a boldogságot élem át 30 éve, valahányszor a nyomorúság eltűnik, hogy a helyét béke és öröm vegye át Bangkokban, Londonban, New Yorkban, Marseille-ben, Banguiban vagy Port-au-Prince-ben.
A múltban sokan mondták nekem: “Az a legfontosabb, hogy jó modorra tanítsuk őket. Soha nem lesznek boldogok ezekkel a szülőkkel. Jobb volna kivenni őket a családjukból.’’ De én akkor is tudtam és most is tudom, hogy ezek a szülők sem méltatlanok, hogy ők is vállalni akarják gyermekeik felelősségét. Ezért védem őket, ezért igyekszem megértetni a helyi hatóságokkal, a rendőrséggel, az országos és nemzetközi szervezetekkel, az egyházakkal, mindenkivel, hogy micsoda bátorság van bennük, és micsoda lelkierővel viselik szenvedéseiket.
Természetesen ez alatt a harminc év alatt számtalan nehézségbe ütköztem, amikor megpróbáltam az emberek szívének szegezni az igazságot. A családok sokat segítettek ebben. Ők, akik Madame Thommeret-hez hasonlóan folyton azt mondogatták nekem: “Ön visszaadta a becsületünket!‘’
Önkéntesek csatlakoztak hozzám, akiket ugyanez az eszme fűtött. És ti, barátaim, ti magatok tettétek magatokat annak biztosítékává, hogy a tegnapi harc a holnap harca lesz. Rájöttetek, hogy a nagy kaland, amelyben részt veszünk, a szegények jogainak elismertetéséért indult. Soha többé nem nézhetnek megvetéssel a legszegényebb családokra, soha többé nem tehetik meg, hogy koldusként kezeljék őket. El fogjuk érni, valószínűleg most először, hogy az apák és anyák visszanyerjék önbizalmukat, összefogjanak, és méltó életet építsenek gyermekeiknek. Röviden, mindannyiunknak, gazdagoknak és szegényeknek köszönhetően a szegénység elleni küzdelem a becsületért folytatott küzdelemmé vált.
Barátaim, harminc év alatt oly sok karácsonyt éltünk meg, a legszebb karácsonyokat a világon! Legyőztük a kétségbeesést és a bánatot. Mostantól kezdve az emberek, bármilyen körülmények között éljenek is, megnyitják szívüket az igazságosság előtt. Megnyílt az út, hadd induljanak hát el rajta mások is, hogy a jövőben a mélyszegénység ne legyen más, mint rossz emlék.