Angers-ben születtem. Apám lengyel volt. Az iparban dolgozott. Madridba küldték, ott ismerkedett meg anyámmal. Ezután – szintén munkaügyben – Franciaországba jött, és a háború kirobbanásakor mindketten Párizsban voltak. Apámat azonnal letartóztatták – és természetesen anyám is követte őt. Mivel lengyel–német állampolgárnak számított, németnek tekintették, és börtönbe, őrizetbe került.
Internálták, ha úgy tetszik, feleségével és fiával, Louis-val együtt. Fogvatartottnak lenni mindig borzasztó. Akkoriban született egy újabb gyermek – a húgom –, és mivel a szüleim nem tudták táplálni, éhen halt. Ez nagyon mély nyomot hagyott anyámban, ez az éhen halt gyermek. Körülbelül egyéves lehetett, azt hiszem. Borzalmas volt, mert a börtönből Saumurba vitték őket. A saumuriak odajártak, hogy szidalmazzák őket, köveket dobáltak feléjük a rácsokon keresztül. Később az angers-i Nagyszemináriumba zárták őket, amelyet erre a célra rekviráltak, és mindezt anyám is végigszenvedte. Mindketten fogságban voltak. Apám lengyel–német volt, ezért a francia nemzet ellenségének tekintették. Ez nagyon megviselte őt, soha nem tudta feldolgozni.
Az angers-i kórházban születtem, 1917-ben. Amikor apám kiszabadult a fogságból, a Saint-Jacques utcában telepedtek le. Ott apám mindenféle alkalmi munkából próbált megélni. A nagyapám, lengyel ágon, órás volt, órákat javított, és apám is úgy döntött, órák javításával fogja megkeresni a kenyerét. Aztán egy szép napon, miután valaki rábízott egy aranyórát, két amerikai jött be abba az egészen apró helyiségbe, ahol dolgozott, és ellopták az órát. Így aztán a környéken – érti – beindult a pletyka. Apám mindenét odaadta, hogy megtérítse az óra árát, de a környéken az maradt meg rólunk, hogy voltaképpen tolvajok voltunk.
Mindez nagyon mély nyomot hagyott apámban. Úgy érezte, ezek után képtelen Franciaországban élni. Megalázottnak érezte magát. El akart menni, vissza akart térni Lengyelországba. Anyám habozott, mert olyan asszony volt, aki már ismerte a szegénységet és a nyomort, ezért nem akart kockáztatni – különösen a gyerekei miatt. Így nem volt hajlandó azonnal utána menni, egy idő után pedig elveszítette apám nyomát. Valójában nem családi okokból váltak szét, hanem az élet eseményei miatt szakadtak el egymástól. (…)
[Apám eleinte] a Saar-vidékre ment. Többször is kaptunk híreket róla, mindig kérlelte anyámat, hogy térjen vissza hozzá, hogy mindannyian menjünk oda utána. De anyám nem akart bennünket egy bizonytalan kalandba belerángatni, biztos háttér nélkül – érti? Ezért mindig csak hezitált, hezitált, majd egy szép napon nem jött több hír. Később – mivel megpróbáltunk utánajárni a dolgoknak – megtudtuk, hogy visszatért Lengyelországba, és eltűnt Danzig (ma Gdańsk) bombázásakor. Visszament Danzigba. Ennyit tudunk róla.
Ezután anyámmal éltünk. Nagyformátumú személyiség volt, aki ki tudta vívni a környezete tiszteletét – nem panaszkodással, hanem azzal, hogy kézben tartotta a gyermekeit. Mindig meg tudta őrizni az önuralmát. Éppen ezért küzdöttem mindig is azért, hogy a gyerekeket és fiatalokat, akikkel találkozunk, megtanítsuk arra, hogyan tehetnek szert erre a képességre. A szegényeket az pusztítja el, hogy lehetetlen helyzetekre nincs válaszuk; ebből fakadóan nem tudnak kilábalni belőlük. Hiányzik náluk a gondolkodás szervezettsége. Ez a legfontosabb dolog. Nincs meg bennük a reflexió, a gondolkodás tagoltsága. Nem tudják megragadni az eseményeket, sem a lehetőségeket. És azt sem tudják, mikor kell hallgatni, mikor kell háttérbe húzódni, és mikor kell előrelépni. Érti ezt?
Ez az egyik oka annak, hogy amikor megérkeztem a Noisy-le-Grand-i táborba, sokkal inkább az foglalkoztatott, hogy óvodát hozzak létre, majd az iskolát kiegészítő könyvtárat, mintsem segélyosztással vagy más hasonló dolgokkal foglalkozzam. Az én legfőbb törekvésem a „tudás megosztása” volt. Rendkívül intelligens fiúkat és lányokat láttam, akik az iskolában semmit sem csináltak. Annyira idegennek érezték magukat, mintha egy teljesen más világban lennének. Láttam őket felnőni, és azt gondoltam: bármely más helyen ezek a gyerekek ma tanítók, orvosok, talán papok lennének. Teljesen kisiklott az életük amiatt, hogy nem tudták kézben tartani ezt a helyzetet, hogy nem uralták a gondolkodásukat. (…) Ez égbekiáltó igazságtalanság!