Anyám büszkévé tett minket

Négy éves koromtól kezdve dolgoztam, hogy megéljünk

Négyéves koromtól kezdve azzal kerestem a kenyerem, hogy misére jártam. Igazi munka volt, mert ennek köszönhettem, hogy minden reggel ehettem, nem maradtam éhen. A mise után kaptunk egy nagy bögre tejeskávét, és hozzá kenyeret. Aztán minden héten egy kis pénzt is.

Augustine nővér juttatott ehhez a megélhetéshez. Észrevette, hogy a bátyám és én minden nap kivisszük a kecskét legelni, hogy legyen teje, amit a kishúgunknak adhatunk. Augustine nővér törődött velünk, a kishúgunk egészségével, a mamával. Barátságába fogadott, mert szegény gyerekek voltunk.

A tengelice halott volt

Eszembe jut valami a gyerekkoromból. Találtunk az utcán egy sérült tengelicét. Felvettük és hazavittük. Kalitkába tettük, magokat és vizet adtunk neki, gondoskodtunk róla. Vigyáztunk rá, ő pedig énekelt nekünk.

Aztán rengeteg szenvedés és fájdalom ért minket: apa nem írt többé, nem volt több pénzünk, tényleg nagy nyomorba jutottunk, és folyton sírtunk. Főleg anyám sírt, mi pedig, szerencsétlen gyerekek, nem értettünk semmit, nem tudtuk, mit tehetnénk érte. Arra gondoltam, ha lopok pár szál virágot, attól majd jobb kedve lesz. De anyám mindannyiszor ugyanolyan szomorú maradt.

Egy nap jobbra fordultak a dolgok, végre kisütött fejünk felett a nap. Akkor jutott eszünkbe a tengelice. Megnéztük a kalitkáját – halott volt. Kétségbeesésünkben megfeledkeztünk róla.

Ezt jelenti a nyomorúság: sosem lehetsz biztos abban, hogy megtartod azokat, akiket szeretsz.

Anyám büszkévé tett minket

Volt egy időszak, amikor annyira elárasztottak bennünket a bajok, hogy anyámnak azt javasolták, küldjön el egy árváknak fenntartott központba, és ott tanuljak szakmát. Azt sem titkolhatom el, hogy el akartak távolítani a családomtól, mert elviselhetetlen voltam. A szomszédoktól körtét loptam, a legkülönfélébb gaztetteket követtem el. Egy nap bementem a helyi kávézóba, amely dohányt és cigarettát árult, egy dugós játékpisztollyal. Most is látom magam előtt, amint azt kiáltom: “Kezeket fel!”, és elveszem a pénzt az asztalról… Tényleg én voltam a környék legelvetemültebb gazfickója. Soha nem hagytam ki egyetlen csínyt sem.

Ha a maihoz hasonló társadalomban születtem volna, biztosan javítóintézetbe kerülök. A szomszédaink egyre tartózkodóbbá váltak velünk, és anyám szenvedett, mert csorba esett a család becsületén. Ezért az a terv született, hogy elvisznek az auteuil-i árvaházba. Mindenki egyetértett, és nekifogtak a megszervezéséhez. De az elutazásom előestéjén anyám azt mondta: “Nem mész sehova, nem vagy te árva, neked van anyád”.

Anyámnak köszönhetően köteleződtem el a leghátrányosabb helyzetű családok mellett.  Egyedül volt, négy gyermeket nevelt, apám elhagyott minket, de neki köszönhetően nem voltunk boldogtalanok. Gyakran bántak velünk méltatlanul, ő azonban mindig felvidított minket. Anyámnak köszönhetően volt identitásunk, valakik voltunk a környéken. A nevünk miatt “Kiki”-nek hívtak bennünket.

Anyám mindig kapott valahonnan segítséget, hol így, hol úgy, mert nyomorúsága ellenére becsületes, büszke asszony maradt. Büszkévé tett, büszkeségre tanított bennünket. Amikor valaki tiszteletlenül viselkedett velünk, azt mondta: “Nem, ezt nem teheti”. Nem hagyta magát.

0 comments Leave a comment

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.