A mélyszegénységben élők számára (…) az egészség állandóan nyomasztó gond; a rá irányuló szüntelen vágy abból fakad, hogy az emberek semmilyen szempontból nem tudják ellenőrzésük alatt tartani testüket, betegségeiket… Nem tudják kontrollálni, mert állandóan a kimerültség és szorongás állapotában élnek; kénytelenek “húzni az igát, mint az ökör”; az anyagi szükségletek kényszere miatt nem tudnak leállni.
Szervezetük csak akkor kapcsolja be a vészjelzést, amikor a betegség szenvedéssel jár. Akkor, és csakis akkor állnak le, amikor fájdalmat éreznek. A mélyszegénységben élőket csak akkor érdekli az egészség, ha megjelenik a fájdalom. Méghozzá heves, nem közönséges fájdalom. Az egyik lakótelep családjai például megdöbbentek, amikor a Negyedik Világ Mozgalom egyik állandó önkéntesének pihenést írtak elő “egy egyszerű ficam miatt”. Hasonlóképpen, a nők gyakran úgy vélik, hogy mivel a szülés nem betegség (ami természetesen igaz), az azt követő órákban máris folytathatják a munkát; a család életkörülményei miatt kényszerülnek erre.
Igen, azt, hogy a Negyedik Világban valaki leálljon, csakis szokatlan, hirtelen fellépő betegség indokolhatja (hasi sérv, tuberkulózis, rák stb.), mind olyan bajok, amelyek gyakran szedik áldozataikat a legszegényebbek közül. Az általános fáradtság, elhasználódottság állandó állapota azt jelenti, hogy az ember hozzászokik a fájdalomhoz, nem is érzi a szenvedését, nem tudja kimondani; valójában csak annyiban hallgathat teste igényeire, amennyiben biztos abban, hogy ennek nem lesznek katasztrofális következményei.
Mivel a szegények nem rendelkeznek a testük kontrollálásához szükséges eszközökkel, elmennek a végsőkig; ráadásul úgy vélik, hogy nem érik meg a fáradságot: miért is gyógyíttassák magukat? Hiszen nem kell-e biztosnak lennünk önmagunkban, munkánkban, családunkban, biztosnak abban, hogy mások megértik és elfogadják ezt a helyzetet, és képesek lesznek boldogulni nélkülünk ahhoz, hogy szorongás nélkül beleegyezzünk a ránk váró kezelésbe? A rákos H. asszony például még a kezelés megkezdése előtt megszökik a kórházból: attól szorong, hogy férje talán nem lesz képes gondoskodni a gyerekekről. Vajon nem fogják őket újra gondozásba helyezni, mint ahogyan néhány évvel ezelőtt hasonló esetben már megtörtént?
A közösség nem érti, nem fogadja el, összezavarodik, amikor valamelyik tagja megbetegszik. Ráadásul a mélyszegénység állapotában az ember úgy éli az életét, hogy csak önmagára számíthat; még arra sem támaszkodhat, akiben ott a szándék, hogy segítsen; ilyenkor a beteg félelmei csak tovább szaporodnak: mi van, ha a másik nem tud bánni a pénzzel? Mi van, ha elkölti azt a keveset, amid van? Mi lesz, ha a gyerekeknek semmijük sem marad?
Ugyanez a félelem és tudatlanság uralkodik a gyógykezeléssel kapcsolatban is. A Negyedik Világban, amint megszűnik a szenvedés, már nem tudnak hinni a betegségben, a további kezelés szükségességében, ezért azt gyakran abba is hagyják. Ösztönző kontextus nélkül, olyan környezet nélkül, amely támogatja az erőfeszítéseidet, egy olyan világban, ahol a folyamatosság és a rendszeresség fogalma ellehetetlenedik, hogyan lehetne kitartóan folytatni a gyógykezelést?
Megannyi tapasztalati tény, ami miatt újra és újra kimondjuk, hogy az egészségügy tartozik mindenkinek, de különösképpen valamennyi hátrányos helyzetű gyermeknek azzal, hogy örülhessen a testének, és ez az öröm azt is jelenti: van lehetősége arra, hogy ápolja, kielégítse szükségleteit és szépnek tartsa (kozmetikumokkal, tornával). Hogy büszke lehet a testére, és ez a testbeszédében is kifejeződhet: azzal, hogy jól érzi magát a bőrében, hogy elmúlt a félszegsége, többé nem fél megmutatni magát, nem fél megszólalni…
Elsősorban az orvosok tartoznak ezzel a Negyedik Világnak, és rajtuk múlik, hogy maradéktalanul megvalósuljon az Egészségügyi Világszervezet chartája: “Az elképzelhető legmagasabb szintű egészségi állapot minden ember alapvető jogai közé tartozik, faji, vallási, politikai meggyőződés, gazdasági vagy szociális helyzetre való tekintet nélkül. ” De ezt csak akkor fogják tudni megvalósítani, ha az elképzelhető legalacsonyabb szinten is kivészik részüket a munkából, és a szegénynegyedeknek nemcsak orvosai lesznek, hanem valódi életmód- és egészségnevelőivé is válnak.
Összegzésképpen azt mondhatjuk tehát, hogy olyan nőknek és férfiaknak kell lenniük, akik képesek arra, hogy a leghátrányosabb helyzetűekkel kezdve új egészségkultúrát teremtsenek, hogy feltalálják a jövő orvoslását, amely végre egyenlőséget biztosít az életben minden embernek, és különösen a gyermekeknek.
Akkor az orvosok többé nem varázslók lesznek, akiktől a Negyedik Világ csodaszereket és gyors eredményeket vár, hanem olyan barátok, akikkel egymásban kölcsönös bízva vívhatjuk ki önmagunk felszabadítását és integritását – legyünk bár a legelesettebbek –, és akikkel mélyreható változást idézhetünk elő egy olyan társadalomban, amely a leghátrányosabb helyzetűeket helyezi előtérbe.