Egy bántalmazott népről szeretnék beszélni Önöknek; egy olyan népről, amellyel azért bánnak rosszul, mert a jogok peremén él, és amelyet még azok az emberek is félreértik, akik hivatalból kötelesek találkozni vele.
Mielőtt belefognék a jogról való elmélkedésbe, még egyszer meg kell említenünk ezt az elfeledett népet, ezt a népet, amely egyesek számára “haszontalan mellékterméke bármely társadalomnak”; ezt a népet, amelyről néhány hete egy norvég férfi azt mondta nekem: “Nem számít, hányszor ültetsz trónra egy békát, mindig vissza fog süllyedni a sárba.
Ez a világ szemében a Negyedik Világ.
Egy olyan nép, amelyet elgyötört és megkínzott a nyomor, és amelyet egyik nyomorult viskóból a másikba, egyik átmeneti otthonból1 a másikba űzött. Egy elnyomott és szenvedő nép.
Igen, kijelentem önöknek, és a Negyedik Világ aktivistái is kijelentik velem együtt: ezek az emberek nem maguk választották állapotukat, és mély elkeseredettségben élnek. Apáról fiúra öröklődik, hogy merő szenvedés az életük. Nem választották az igazságtalanságot. Minden porcikájukkal elutasítják, hiszen iszonyú fájdalmat okoz nekik.
Túl sokszor hallották már, hogy mindez “az ő hibájuk”. Ezt mondták nekünk Amszterdamban, Marseille-ben, Hamburgban és Liverpoolban. Ezt mondják az emberek évszázadról évszázadra koruk legszerencsétlenebbjeiről; ezt mondták a középkorban, amikor a csavargókat arra kényszerítették, hogy még sötétedés előtt elhagyják a város falait, és ezt mondták a tizenkilencedik században, amikor gyanakvással néztek a “veszélyes osztályok”-ra.
Mindig is így volt: a legnyomorultabb az, aki számkivetett, kitaszított és törvényen kívüli. Ez a Negyedik Világ, ez az a nép, amely a legtöbb igazságtalanságot szenvedte el, így hát jól tudja, mi a valódi igazságosság.
Minden ember felelőssége, hogy síkra szálljon egy igazságos és szabadságszerető társadalom megvalósításáért, egy olyan programért, amelyet minden társadalom, minden nemzedék könnyedén átültethet korának konkrét valóságába.
Tudjuk, mit kell tennünk. A céllal is tisztában vagyunk: vissza kell helyeznünk a leghátrányosabb helyzetűeket az emberi közösségbe. És nem akárhová, hanem az első helyre. A legnyomorultabbaknak kell legfőbb gondunkká válniuk.
- Az eredeti szövegben szereplő „logement éducatif” olyan átmenetinek szánt szükséglakást jelentett Franciaországban, amelynek kiutalása együtt járt egyfajta „nevelő célzattal”, azaz a beköltöző családot a hatóságok állandó ellenőrzés alatt tartották, felügyelték életvitelét, kiadásait, gyermekeik nevelését stb. A gondot az jelentette, hogy ezek a családok valójában arra voltak ítélve, hogy egyik ilyen helyről a másikra vándoroljanak anélkül, hogy valaha is esélyük lett volna elfogadható lakásba költözni.