Csak önmagunkat ajánlhattuk fel

Az alábbiakban arról olvashatunk röviden, miben látja Joseph
atya az ATD – Negyedik Világ Mozgalom lényegét.

Nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, csak örökösök
vagyunk. Nem teremtettük, csak örököltük a dolgokat.
Jártak előttünk mások, akik olyan mozgalmakat
indítottak a mai egyházban, Franciaországban és
másutt, amelyeknek célja a szegényekkel, a kirekesztettek
népével való találkozás volt. Godin atya,9
Depierre atya vagy Abbé Pierre kapukat tártak ki, s
azokon át beléptek a nyomor világába. Mi egy olyan
szellemi áramlathoz tartozunk, amelyet inkább a
szív, semmint az eszmék okossága éltet, és amely rátalált
a szegényekre, a nyomorban tengődőkre. Ez a
mozgalom a békéért, a kenyérért, az igazságért vívott
harc, és ezek a küzdelmek és megmozdulások
valahol egymásba fonódnak a legmegvetettebb emberért
érzett felelősségben. Nem vagyunk feltalálók,
habár a nyomor ez irányba visz bennünket, de talán
újítók vagyunk.

Miben áll eredetiségünk? Amikor az ATD – Negyedik
Világ Mozgalom elindult, a jóléti társadalom
erős volt és magabiztos; mindenki azt hitte, hogy a
szociális intézményrendszer fejlődése automatikusan
és feltartóztathatatlanul el fogja törölni a szegénységet,
s mindenki biztos volt a győzelemben.
Ilyen körülmények között hogyan hihették volna el a
társadalom különböző szintjein, amit mi állítottunk
a nyomorról?

Ez volt a legfőbb nehézség, amelybe beleütköztünk.
E kontextusban emelte fel szavát Abbé Pierre
a legnyomorultabbakért; az ATD – Negyedik Világ
pedig a hangsúlyt a családokra helyezte. Ez vakmerőségnek
számított egy olyan korban, amikor a társadalomban
megcsappant az érdeklődés a családok
iránt; egyébként a szociális intézmények és a hatóságok
mindmáig értetlenül fogadják a családok melletti
makacs kitartásunkat. Miért ragaszkodtunk hozzá
ennyire? Mert a család az egyetlen menedéke annak
az embernek, akinek már semmije nincs; egyedül ott
talál még valakit, aki befogadja, és egyedül ott számít
még valakinek. A családban találja meg önazonosságát.

Az övéi, a gyermekei, a felesége, a párja jelentik
számára a szabadság végső és egyetlen színterét.
A férfi és a nő – még akkor is, ha elszakítják tőlük
gyermekeiket – az utódaikhoz fûzõdõ kapcsolatuk-
ban élik meg önmagukat. Mivel a család kiemelt
fontosságát hangsúlyoztuk, régimódinak tartottak
bennünket, amitől sokat szenvedtünk, de nem engedtünk
nézeteinkből.

Kezdetektõl fogva az határozta meg a Mozgalom
lényegét, hogy csak önmagunkat ajánlhattuk
fel. Nem rendelkeztünk semmiféle tulajdonnal, nem
utalhattunk ki lakásokat, nem voltunk fizetett szociális
munkások. Nem ajánlhattunk fel mást, csak
szívünket és eltökéltségünket. Mivel tényleg semmink
sem volt a világon, a legnyomorultabb családok
is elfogadtak bennünket. Nem volt semmilyen
hatalmunk, sem politikai, sem társadalmi, nem állt
mögöttünk, és nem is támogatott semmiféle vallási
felekezet. Üres kézzel, mezítláb érkeztünk a nyomor
mélyére. Csak azt ajánlhattuk fel, amik voltunk,
nők és férfiak, csak életünket és elszántságunkat
adhattuk, hogy együtt küzdjünk azokkal, akik
nyomorba taszítva élnek. Az ember, az ember felemelése
volt egyetlen célunk. Kezdettől fogva azt
akartuk, hogy ezek a legmélyebb nyomorban élő
családok kiálljanak egymásért. Messziről indultunk,
nem voltak kapcsolataink, és kezünket megkötötte
a családok totális nincstelensége. Nagy részük nem
ismert mást, mint nélkülözést, tudatlanságot, betegséget,
munkanélküliséget, az elutasítás és a kirekesztés
legkülönfélébb válfajait. Azt akartuk, hogy
küzdőképességük legyen a biztosíték arra, hogy a tár-
sadalom majd úgy vezeti és fogadja vissza őket önmagába,
mint akik képesek felelősséget vállalni
önmagukért, gyermekeikért, életükért, szavaikért.

Ennek a küzdőképességnek az volt a lényege, hogy
tanúbizonyságot tegyen a minden embert megillető
lehetőségekrõl: egyetlen ember sem mondhatja soha,
hogy nincs tovább. Ha még a legszegényebbek is képesek
bizonyos derűvel és szolidaritással tekinteni az
életre az őket minden oldalról fojtogató nyomor ellenére,
ha a lumpenproletárok ki tudják jelenteni,
hogy a fogyasztás, a profit nem feltétlenül az egyetlen
hajtómotorja az életnek és a társadalomnak, akkor
ezáltal egy új világ és gyökeresen megváltozott
távlatok ígérete tárul fel minden ember előtt. Az
élethez másfajta viszonyulást, a küzdelmek számára
más célt kínáltunk.

Mennyi nehézség állta útját ennek az elképzelésnek!
S ezek rendszerint abból származtak, hogy a
gazdag, megelégedett társadalom többé nem akarta
vagy nem bírta látni az általa már felszámoltnak vélt
nyomort. Tanúskodnunk kellett arról, amit láttunk,
hallottunk, amit átéltünk. És nem volt elegendő,
hogy ezeket őszintén elmondjuk: elérhetővé kellett
tennünk a mai ember számára. Ez a szükségszerűség
indította a Mozgalmat a Kutatóintézet10 megalapítására.

Kézzelfogható bizonyítékokkal támasztottuk
alá nem pusztán azt, hogy még mindig léteznek
mélyszegénységben élő emberek, méghozzá itt, köztünk,
hanem azt is, hogy életminőségük – amelyet valójában
mi kényszerítünk rájuk – azzal a váddal szembesít
bennünket, hogy eltértünk meggyőződéseinktől, nyilatkozatainktól,
eszméinktől. A Kutatóintézet megalapítása
politikai tett volt a szó valódi értelmében;
tényt leplezett le és megoldást javasolt. Azt is bizonyította,
hogy társadalmi összefogással és valamely
jó ügy érdekében a legkülönfélébb társadalmi rétegekhez
tartozó emberek is képesek együttműködni
azzal a céllal, hogy a legnyomorultabbak is felelős
életet élhessenek. Rámutatott: teljesen jogellenes
ezeket a családokat meggátolni abban, hogy vállalják
családi, társadalmi, politikai és vallási felelõsségüket.

Azt is hangsúlyozni kell, hogy e gazdag társadalommal
szemben, amely egyszerűen nem akart tudomást
venni a nyomorról, a Mozgalom kezdettől fogva
felekezeteken túli és politika feletti – nem pedig
felekezet nélküli vagy apolitikus – kívánt lenni… és
ez két teljesen különböző dolog. Megtapasztaltam,
micsoda esélyt kaptak a katolikusok és általában a
hívők; neveltetésük arra készteti őket, hogy szeressék
embertársaikat. Minthogy számos olyan, a legszegényebbek
felszabadításáért küzdő intézménnyel
találkoztam, amely legjobb szándéka ellenére cselekvésképtelennek
bizonyult, úgy éreztem, másokkal is
meg kell osztanunk azt az esélyt, amely nekünk, hívőknek
megadatott. Számomra annak az igazságnak
a jogáról volt szó, amely – hitétől, eszményeitől, kultúrájától
függetlenül – lehetővé teszi bárkinek, hogy
lebocsátkozhasson a társadalmi létra legmélyére.

Nem könnyű elképzelni, milyen nehéz ez azoknak,
akik nem olyan körökben mozognak, mint mi, akik
az egyházhoz tartozunk. Minden embernek képesnek
kell lennie arra, hogy akár a legszegényebb családot
is a másokkal való találkozás színterévé, felszabadításuk
fontos tényezőjévé tegye; egyszóval
olyanná, amely képes megmenteni sorstársát. Nehezen
értjük meg azoknak a nyomor miatti szenvedését,
akik nem ismerték meg már kora gyermekkorukban
ezt a mások felé fordulást, a legnyomorultabb felé,
akinek állapotát Krisztus teljesen és fenntartások nélkül
magára vette. E téren sem mindig vagyunk tisztában
azzal, mivel is tartozunk az egyháznak.

Eszembe jut az első ateista önkéntesünk, aki
semmi mással nem harcolhat a nyomor ellen, mint
az igazsággal és a maga mély emberségével. A családok
kudarca emészti és kétségbe ejti. Nem tud túllépni
rajta, képtelen elfogadni a kudarcot, mert számára
a kudarcon túl nincs semmi. Amikor azt mondom,
hogy a felekezet felettiség az igazság aktusa azok
számára, akiket nem abban a szellemben neveltek,
hogy mások felé forduljanak, ebben a megjegyzésben
nincs egy csepp önelégültség sem. Minden emberben
lakozik részvét, amelyet felszínre kell hozni,
aktiválni kell, és erre a részvétre nevelni kell egész
kisgyermekkortól kezdődően. A könyörületesség
aktusa, amely igényli a másikkal való osztozást, a
másikkal való azonosulást a vele való mély együttszenvedésben,
mégpedig oly módon, hogy magunkban
hordozzuk, s egyszersmind reménnyé változtatjuk
azt – mindez a neveltetés vagy a megtérés gyümölcse.

A Mozgalomban közvetlenül az embert szólítjuk
meg, mindenféle intézmény vagy szervezet közvetítése
nélkül. Amikor nem béklyóz, nem szorít a
maga korlátai közé valamely szervezet, olyan társadalmi
programot hívhatunk életre, amelyet a másik
– akivel meg akarjuk azt osztani – határoz meg. Akkor
a legszegényebb családot valóban a világ szívébe,
a világ kellős közepébe helyezhetjük. Ha a legnyomorultabb
ember kerül a középpontba, akkor az
egész emberiséget öleljük át egyetlen emberben, akkor
megtagadjuk, hogy elfordítsuk róla tekintetünket
vagy hogy meghamisítsuk, amit látunk, akkor
odavetjük a szeretet határvidékeire; márpedig a szeretet
határtalan, nem zárkózik magába, nem korlátozza
önmagát – a szeretet mindig őrültség.

Ezzel az egyetlen vakmerõ mozdulattal össze
kell kapcsolnunk a legszegényebbet Jézus Krisztussal;
e mozdulatban eggyé válnak. S ezután már nem
tagadhatunk meg egyetlen embert sem, legyen bár
gazdag vagy szegény, legyen bár felelős nyomorúságos
helyzetéért, vagy pusztán elszenvedje azt. A Sze-
retetben nincsenek határok. Mindenki ugyanannak
az emberiségnek a része, mindenki ugyanarra a sorsra
hivatott.

Amikor végre megérkeztem a Noisy-le-Grand-i
telepre, úgy gondoltam: ezek a nyomorult családok
maguktól sosem fognak talpra állni; elviszem hát
őket az Élysée-palotába, a Vatikánba, az ENSZ-be,
és más nemzetközi szervezetekhez.11 Teljes jogú partnerekké
kell válniuk. Sosem született nevetségesebb
ötlet, gondolhatták egyesek, mint Franciaországnak
ezen a táján, 1956 nyarán!

A Golgotáról letekintő Krisztus elmondhatta,
hogy győzött a világ felett. Az az ember, aki a legnyomorultabbat
elképzelései középpontjába állítja,
többé nem teheti meg, hogy ne lásson mindent, hogy
ne az egész emberiségben gondolkozzék, hogy figyelmen
kívül hagyja akár egyiküket is. Valamiféleképpen
ő is elmondhatja, hogy legyőzte a világot.

Read Download
0 comments Leave a comment

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.