Ha meg akarjuk érteni nemcsak a döbbenetet, és félelmet,
hanem azt a reményt is, ami betöltötte a pásztorokat az angyal látogatásakor, a körülöttünk élő legszegényebbeket kell kérdeznünk.
Hiszen helyzetüknél fogva ők tudják a legjobban elmondani nekünk.
Tőlük tudhatjuk meg, mennyire hasonlít a korabeli pásztorok élete az övékhez.
Ahogy a régi időkben a pásztorokat, ma a legszegényebbeket vetik meg és rekesztik ki.
Franciaországban, Európában, és Izraelben is azt mondják, hogy a legszegényebbek nem számítanak semmit, még Istennek sem.
A pásztorokhoz hasonlóan korunk legszegényebbjeit sem várják tárt karokkal egyházaink.
Azt mondják : hozzánk hasonlóan a pásztorokat is semmibe vették,
és szavuk mit sem számított a bíróság előtt.
A szegényeknek, bármely korban vagy országban éljenek is, mindig nyomorúságos a lakhelyük. Van, ahol kunyhókban és barlangokban, másutt nyomornegyedekben élnek, és sorsuk az, hogy átkozottként vándorolnak egyik helyről a másikra, korszakokon át.
Az evangéliumban leírt népszámlálás idején sok vándor rótta az utakat. József és Mária összetalálkozott némelyikükkel a Betlehembe vezető úton, és hozzájuk hasonlóvá váltak.
Közéjük tartoztak, mert nem fogadták be, nem ismerték fel, nem várták őket Dávid házának, önnön házuknak városában.
Hajléktalanokká és névtelenekké váltak,
azok közé sorolták őket, akiktől semmi jó sem várható,
akiket elutasítottak, és akiket ma is kiűznek a városokból.
Hogyan is képzelhetnénk hát, hogy ezeket a mindenki által elvetett pásztorokat Isten kiválasztja, mert befogadták Máriát, Józsefet és Jézust?
Hogyan képzelhette volna bárki Izraelben, hogy ők lesznek az első hírnökei Isten Fiának, aki Máriától született?
A mai szegényekre nézve érthetjük meg, mit is gondolhattak a pásztorok egy ilyen küldetésről.
Mindig azt hallották, hogy Isten nem törődik velük.
Mégsem tudják elnyomni a szívükben fellángoló vad reményt, amikor az angyal így szól hozzájuk: „Megváltó született itt Betlehemben, aki a Krisztus.”
Azonnal elhiszik, mert oly régóta, egész életükben erre vártak,
hogy a hatalmasok leessenek a trónjukról, az elnyomottak és alázatosak pedig felemelkedjenek.
De a legszegényebbek (…), a pásztorok tudták, hogy nem fognak hinni nekik. Szükségük volt egy jelre, jelet kértek, hogy el merjenek indulni, és el merjék mondani a rendkívüli hírt az egész népnek.
És az angyal ezt mondta nekik: „Az lesz a jel, hogy találtok majd egy gyermeket, aki pólyába bugyolálva fekszik egy jászolban.”
Már az is hallatlan, hogy olyanok, akik a zsidó nép szemében oly kevéssé számítanak, a hírvivők, de azt hirdetni, hogy egy szegény ember, ráadásul egy szegény gyermek a Messiás, végképp nevetségessé tette a pásztorokat, és az istenkáromlás vádját vonta a fejükre, hiszen Izraelben senki sem tudott elfogadni egy ilyen váratlan eseményt.
A pásztorok mégis hittek, és elmentek a barlangba.
És ott Isten szemével láttak, és Isten szívével hittek.
Hitték, hogy ez a gyermek, származása és szegénysége ellenére, a zsidók királya lesz, és hogy már itt és most a világ Megváltója.
Ráadásul a pásztorok megérezték,
hogy ez a jászolban fekvő gyermek
az alázatosokat, kicsinyeket, jogfosztottakat fogja kiválasztani,
hogy társai legyenek élete során,
és amit azokkal tesznek, azt teszik vele is.
Ők már megérezték,
hogy azokban, akik Jézust követni fogják, nem lesz sem képmutatás, sem hazugság,
hogy számukra az igazságosság ügye élet-halál kérdése,
és a szeretet minden emberség alapja.
Ezt fogják a pásztorok elmondani , akivel csak találkoznak.
Elmennek, és hirdetni fogják, amit a mennyei angyalsereg hirdetett:
„Béke van a földön, ha az emberek szeretik egymást. ”