Ha gyermekkorom legkorábbi emlékei között kutatok,
egy hosszú kórtermet látok, és anyámat, amint
ott kiabál a bennünket felügyelő apácával. Merthogy
angolkóros lévén kórházba kerültem, hogy rendbe
hozzák a lábamat.
Aznap elmeséltem anyámnak, hogy a nővérek
elvették tőlem a csomagot, amelyet előző vasárnap
hozott nekem. A mama, aki nyilvánvalóan csak óriási
nehézségek árán tudta összeszedni azt a kevés
nyalánkságot, dühbe gurult. Azon nyomban kitépett
az apácák kezei közül, és hazavitt.
Azóta is ó-lábam van, ami miatt fiatalkoromban
állandó nevetség és gúnyolódás tárgya voltam, s ráadásul
engem is zavart – főként kamaszkoromban –,
hogy kissé bicegve jártam.
Ily módon első emlékem arról, hogy kapcsolatba
lépek a másik emberrel, igazságtalansághoz és előítélethez
kötődik, és ez egy életre szóló nyomot hagyott
bennem. Minden bizonnyal ez az oka, hogy
képtelen vagyok elnézni azokat a maszatos orrokat,
deformált lábakat, a már gyermekkorukban megsebzett
kis testeket, amelyek körülvesznek a szükségtelepeken,
viskókban, nyomornegyedekben.
Hogy anyám kiabál a nővérrel, nem lepett meg.
Igazán hozzá voltam szokva a kiabáláshoz. Otthon a
papa folyton kiabált. Verte a bátyámat, anyám rimánkodása
ellenére folyton a fejére irányozta az
ütéseket. A mamát is szidalmazta, és állandó félelemben
éltünk.
Csak jóval később, amikor már sok hozzá hasonló
férfi és hozzánk hasonló család életébe láttam bele,
felnőtt fejjel értettem meg, hogy apám megalázott
ember volt. Attól szenvedett, hogy elrontotta
az életét: marta a szégyen, amiért nem tudott biztonságot
és boldogságot nyújtani az övéinek.
És ez a legrosszabb a szegénységben. Akit ennyire
megaláznak, lehetetlen, hogy valamilyen módon
ne reagáljon. És a szegény ember ma éppúgy, mint
annak idején, erőszakkal válaszol.
Ez viszont egyúttal engem is bevezetett az erőszak
világának ördögi körébe. Az erőszak volt az az
eszköz, amellyel a mindennapok legkülönfélébb
akadályaira, nehézségeire válaszolni lehetett. És
anélkül, hogy tudatosult volna bennem, apámhoz
hasonlóan én is általa mostam le magamról a számtalan
megaláztatást, amelyet iszonyú szegénységünk
miatt el kellett szenvednünk.
Sok év telt el azóta, én azonban még ma is elcsodálkozom
azon, hogy a szüleim mindig csak a pénzről
beszéltek. Egy fillérjük sem volt, mégis szinte
folyton emiatt veszekedtek. Amikor pedig egy kis
pénz állt a házhoz, akkor azon, hogy mire költsék.
Később, amikor anyám egyedül maradt, nekünk is
állandóan a pénzről beszélt. És amikor azok az emberek
kerültek szóba, akikkel találkozhattunk, akkor
is mindig azt mondta el róluk, hogy milyen gazdagok.
A plébánia papjai „gazdagok”. A kis fűszeresné
is gazdag volt a szemében. Nem mintha a mama
irigy lett volna. De amikor valaki éhezik és szükséget
szenved, akkor egyedül az számít, ami betöltheti
a hiányt. Ez mindig így van, és a városainkat határoló
nyomornegyedekben az emberek közötti érdekek,
viták és viszonyok mindig a pénzkérdésre vezethetők
vissza.
Az élelem megszerzéséért vívott harcba már
egészen kicsi koromban bekapcsolódtam. Négyévesen
már én hajtottam ki legelni a kecskét. Ez a kecs-
ke táplált bennünket, újszülött kishúgomat és a többi
testvéremet. A rét felé vezető úton a Jó Pásztor
kolostor7 nagykapuja mellett mentem el, ahol az
egyik nővér időnként beszédbe elegyedett velem.
Egyszer megkérdezett, nem volna-e kedvem ministrálni
a reggeli miséken. Aznap álltam munkába életemben
először. Mert számomra ez valóban munka
volt. Azt mondta, a ministrálásért minden reggel jár
nekem egy nagy bögre tejeskávé lekváros kenyérrel,
sőt ünnepnapokon még vaj is. Ezenfelül két frankot kapok
hetente. Ez a két frank volt számomra a döntő érv.
Így történt, hogy még ötéves sem voltam, amikor
gondoskodni kezdtem a családomról. Csaknem
tizenegy éven át a mama minden reggel úgy ébresztett,
hogy odaérjek a hétórai misére. Legalább tíz
perc kellett, míg futva elértem a kolostor vastag falai
mögött meghúzódó kápolnához. Télen fáztam,
féltem a sötétben. De akár esett, akár fújt, olykor
összegörnyedve, félálomban, máskor dühömben kiabálva,
végigrohantam a Saint-Jacques utcán, leereszkedtem
a kihalt és ellenséges Brault utcán a rétek felé,
és mentem ministrálni a nővérekhez, hogy negyven
sous-t adhassak a mamának. Nem hiszem, hogy
valaha is hiányoztam volna erről a reggeli alkalomról,
és úgy érzem, egész gyermekkorom ekörül forgott.
A mamát biztosan nagyon bántotta, hogy éhezünk,
máskülönben nem lett volna rá képes, hogy
engem, a kisgyereket mindennap kilökjön az utcára.
És az is biztos, hogy én átéreztem ezt a kétségbeesést,
csakis ezért tudtam elfogadni a szolgaságot
úgy, hogy a szívemben nem volt keserűség, sem vád
Isten ellen.
Egyébként valamivel később, délben is megtettem
ugyanezt az utat, oda-vissza. Mivel mi voltunk
a legszegényebbek a környéken, semmi meglepő
nem volt abban, hogy iskola után ismét a kolostorba
siettem, ezúttal azért, hogy valami csajkaszerűségben
vagy konzervdobozban hazavigyem az apácáktól
kapott ebédmaradékot. Felesborsót, lencsét,
krumplit adtak, néha pár falat húst is, nem beszélve
az óriási darab kenyérről, amely családi étkezéseink
főszereplőjévé vált.
Így igazodott gyermekkorom minden napja a Jó
Pásztor nővérek életéhez, imáik és a tőlük kapott
élelem rendjéhez, és a családomnak nem kellett
éheznie.
Néha eszembe jut mindez, amikor látom a mai
gyerekeket, amint a szeméttelepek kupacain mászkálnak,
vagy apjuk taligája után bandukolnak az
úton, és padlásokról, pincékből mindenféle limlomot
szedegetnek össze. Ők guberálnak, fémhulladékot
gyűjtenek; én meg ministráltam, és a kolostor kapujában
vártam az ennivalót. Sem az akkori, sem a mai
szegény sorsú gyerekeknek nincs és nem volt gyermekkoruk,
szinte első önálló lépésüktől kezdve felelősség
nehezedik rájuk.
Persze olykor nyilván én is játszhattam és nevethettem,
ahogyan a mai szegény gyerekek is. Én is
megteremtettem a magam búvóhelyeit, titkos rejtekhelyeit
és kerülőútjait abban a régi angers-i városrészben,
ahová a barátaimmal valódi labirintusokat
képzeltünk. De ott volt az a mindennapi út a kolostorba,
gyermekkorom szégyenútja, amely kitörölt
emlékezetemből mindent, ami esetleg vigasztaló lehetett
volna.
Egyébként több ilyen szégyenút is volt, s ezek
mind az élelem kínzó szükségéhez kötődtek. Látom
magam kisfiúként, amint viszem vissza a fűszeresnéhez
a dióolajjal teli üveget, amelyet ötven centimeért
töltettem meg. Ha nem volt eléggé tele, hogy
elérje a dugó alját, a mama visszaküldött, hogy tegyenek
hozzá még néhány cseppet – ebben is a szegényeknek
a jóllakásért folytatott örökös és megalázó
harca nyilvánult meg.
Később vissza kellett vinnem a henteshez a lóhúst,
ha anyám túl rágósnak találta. Merthogy hétévesen
újabb pénzkeresethez jutottam: bevásároltam
a hentesné helyett, akit Marie-Louise-nak hívtak,
és aki viszonzásképpen majdnem mindennap
adott két frankért lóhúst. A mama ragaszkodott
hozzá, hogy a hús friss és porhanyós legyen. Szükség
esetén habozás nélkül visszaküldött kezemben a bizonyítékkal,
hogy jobb minőségű húst reklamáljon a
családi asztalra.
A szégyent ellensúlyozandó élveztem, hogy erős
vagyok, és önkéntelenül az öklömmel fizettettem
meg a családomról való gondoskodás megsemmisítő
kényszerét. Emlékszem, hogy hatéves koromban
ökölcsapásaimmal leterítettem egy másik gyereket a
sövénybokrok közt. Amikor anyám megkérdezte az
óvodában az apácától, hogy mehetek-e iskolába, ő
azt válaszolta:
– Persze, menjen csak, itt úgyis mindenkit megver.
Így hát már kisgyerekkorom óta összekapcsolódott
bennem a pénztelenség, a szégyen és az erőszak.
Nem emlékszem, hogy az iskolából hazaérve anyámat
valaha is vidámnak vagy jókedvűnek találtam
volna. A férje távol volt, ő pedig nehezen viselte,
hogy egyedül kell hordania négy gyermek nevelésének
terhét. Apámról nem jött hír, és főleg nem jött
a pénz, amit küldenie kellett volna. Viszont ki kellett
fizetni a gázt, a szenet télire, ki kellett cserélni a
kályhát…
Majdnem mindig hideg volt nálunk. Az egykori
kovácsműhely, amelyben laktunk, nagyon huzatos
volt. A hideg beszűrődött az ajtók alatt, átszivárgott
a közfalakon. Az egyik ilyen közfal csomagolópapírral
borított ládákból állt. Amikor a papír megzizzent,
megcsapott bennünket a hideg.
Azért is hideg volt, mert a fölöttünk levő összes
lakást közös kéménykürtő kötötte össze. Ez a kürtő
gyakran eldugult, és amikor begyújtottunk, Thérèse,
a szabó lánya, lejött és szidalmazni kezdte anyámat,
mivel a füst átszivárgott hozzájuk. Akkor a mama a
békesség kedvéért kivette a tűzhelyből a széndarabokat,
amelyeket pedig nagy kínnal-keservvel szedtünk
össze a gázgyár meddőhányóján, s amelyek
egyébként inkább csak enyhítették, mintsem legyőzték
volna a lakásban uralkodó hideget.
Mivel magyarázható anyámnak ez a passzivitása,
amely ma is jellemző annyi, nyomorban élő édesanyára?
Igyekezete, hogy semmiképpen ne kerüljön
összeütközésbe a szomszédokkal, minden bizonnyal
fáradtságból, de még inkább félelemből fakadt. A mama
idegennek érezte magát, és állandóan attól félt,
hogy visszatoloncolják Spanyolországba, hogy a
rendőrség értünk jön és elvisz bennünket, Isten tudja,
miért. Pontosan úgy, ahogyan a nyomornegyedek
mai édesanyái is mindig attól félnek, hogy aki bekopogtat
hozzájuk, az bizonyára valami bajt hoz a fejükre.
Ami Thérèse-t, a szabó lányát illeti: amikor egyszer
így lejött és sértegette anyámat, még egészen
kicsi voltam, mégis rákiabáltam, miközben fölkaptam
a piszkavasat, és hadonászni kezdtem vele az
orra előtt. Nem tudom, mit mondhattam gyermeki
dühömben, de attól kezdve a tűz tovább pislákolha-
tott öreg, kimúlófélben levő kályhánkban, amelynek
réseit folyton tapasztgattuk a közeli réteken gyűjtött
agyaggal.
Anyám gyakran panaszkodott a többieknek
mindarra, ami emésztette: rám, a gondokra, amelyeket
okoztam, iskolai lemaradásomra, és arra, hogy
éjszaka bevizeltem. Ez újabb szégyen volt a vállamon,
mert az egész környék tudott róla. A szegények
nem rejtik el sebeiket. Nincs erőtartalékuk,
amellyel feldolgozhatnák az őket teljesen kimerítő
lét nehézségeit.
Ugyanakkor azt is anyámnak köszönhetem,
hogy általános iskolai tanulmányaim végén záróvizsgát
tehettem. Kevesen voltunk az iskolában, akiknek
nem kellett tandíjat fizetnünk, és mi voltunk a leggyengébbek
az osztályban. Így aztán az év végi záróvizsga
során az igazgató nem akarta vállalni szerepeltetésem
kockázatát. A bátyámat sem engedte
vizsgázni, de annak idején anyám nem tiltakozott.
Amikor azonban rám került a sor, nem akarta beadni
a derekát. Tudta, hogy nem vagyok ostoba, tudta,
hogy sok teher és szenvedés nyomja a vállam, és
hogy túlságosan a szívemre veszem az elszenvedett
igazságtalanságokat. Számunkra, akik könyörületet
kaptunk ugyan, de ami járt volna, azt soha, az igazságtalanságok
hozzátartoztak a mindennapokhoz.
Anyám nem akarta még eggyel tetézni őket. Ő íratott
fel és ő vitt el a vizsgára.
Csak ma tudom, mennyi felháborodás gyűlhetett
benne össze, és micsoda bátorságra volt szüksége
ahhoz, hogy így tudja védeni a gyerekeit. Akkor
is védett, makacsul, sarokba szorítva, amikor a plébánia
jótékony hölgyeinek az az ötletük támadt,
hogy engem az Oltár Árvái8 nevezetű szervezetnél
helyezzenek el. Ez a terv, hogy tudniillik a nyomorban
élő gyermekek a családból és a környezetből kiszakítva
nevelkedjenek föl, egyrészt észszerű, másrészt
viszont végtelenül megalázó gondolat volt
mind a gyermekek, mind szüleik számára.
Ebben az emberi méltóságot védelmező fellángolásában,
amely egyébként oly jellemző volt anyámra,
hajthatatlannak mutatkozott. Inkább lemondott
a plébánia által felkínált jótékonykodás áldásairól.
Pedig egyébként is a környezetünktől elkülönítve
éltünk. Mi voltunk a legszegényebbek a telepen,
s nem valamiféle barátság, hanem az alamizsna kapcsolt
bennünket a többiekhez.
Ezzel nem voltunk egyedül. Emlékszem egy részeges
anyára és házasságon kívül született fiára:
amikor esténként hazaért, és anyját rendszerint magatehetetlen
állapotban, a kövön fekve találta, neki
kellett ágyba vonszolnia és lefektetnie. Néha átjött
hozzánk, olyankor anyám asztalhoz ültette, és megosztottuk
vele, amink volt: a kenyeret és a levest.
Aztán ott volt a boszorkány. Nem szerette,
amikor a kutyák ott ugattak az ablaka alatt. Mi,
gyerekek, vizeldének használtuk a háza falát, ő pedig
szitkokat szórt ránk. Azért bosszantottuk, mert
szerettük. Sosem bosszantottuk volna Rétifet, a
hentest, vagy Cesbront, az asztalost. Ők a környék
hatalmasságainak számítottak, nem tartoztak a mi
világunkhoz.
Egy nap a boszorkányt holtan találták: éhen halt
a viskójában. Két hétig senki nem vette észre. Aznap
este a mama sírt, mert arra gondolt, hogy ez velünk
is éppígy megeshetett volna.
„Én is meghalhatnék így – kesergett. – Vajon
észrevenné-e bárki is?”
Lehet, hogy tőle tanultam meg küzdeni, méghozzá
már nem a megaláztatás miatti bosszúvágyból,
hanem azért, hogy felszabadítsam a kirekesztettek
népét.
Egyszer az egyik legerősebb fiú az iskolában –
Sichének hívták – iszonyú dühvel támadt egy nála
sokkal gyengébb fiúra. Odaszorította a vécé falához,
és csépelte, rúgta, ahol érte. Mi ütött belém? Rávetettem
magam, és én is ütöttem-rúgtam, az arcába
karmoltam, míg csak a tanító úr erővel el nem vonszolt
onnan.
Miért is tettem? Semmi közöm nem volt ahhoz
a nyápic kis kölyökhöz, miért akartam hát megvédeni?
Mégis ő maradt meg emlékezetemben, nem pedig
a rám szabott büntetés. Hazaküldtek az iskolából;
de mindarra, ami a verekedés után történt, alig
emlékszem. Viszont állandóan visszatérő emlék maradt
a fiúcska, akit megvert a nála sokkal erősebb Siché.
Azt hiszem, ez lett a kiindulópontja annak a
küzdelemnek, amelyből minden bizonnyal vesztesként
kerülök ki, de amelyet makacsul folytatni fogok
mindhalálig.
A kirekesztettekért küzdő harcossá válni azért nem
olyan egyszerű, hiszen az ember nem egykönnyen
viszi vásárra a bőrét kétes egyénekért: egy részeges
anyáért, egy boszorkányért, vagy épp egy nyápic kölyökért.
Fontos volt, hogy a velük való találkozásban
népnek lássam őket, és hogy magamat is e nép részének
tartsam, hogy felnőtt fejjel saját magamat lássam
ezekben a városszéli szeméttelepeken élő gyerekekben,
ezekben a munkanélküli fiatalokban, akik
sírnak a dühtől. Számomra gyermekkorom nyomorúsága
bennük él tovább, és sorsuk a rongyosok
örökkévalóságát hirdeti.
De nekünk hatalmunkban áll, hogy véget vessünk
ennek az örökkévalóságnak. Ez a nyomor holnapra
megszűnik, ha segítünk ezeknek a fiataloknak,
hogy rádöbbenjenek, egy néphez tartoznak,
hogy a bennük élő erőszakot értelmes harccá változtassák,
hogy felvértezzék magukat szeretettel, reménnyel
és tudással, s mindezekkel sikerre vihessék
harcukat a tudatlanság, az éhezés, az alamizsna és a
kirekesztés ellen.
Ez nem lehet egyszerűen a kormány feladata: ez
olyan emberek ügye is kell hogy legyen, akik hajlandók
együtt menetelni a kirekesztettekkel, életüket
összekötni az övékkel, sőt olykor arra is, hogy elhagyjanak
mindent, és osztozzanak sorsukban.
Joseph Wresinski