1956.július 14-én érkeztem oda, amikor azon afennsíkon,
amelyet Château de France-nak hívnak, a
nap csak úgy ontotta magából a perzselő meleget, és
egyetlen lélek sem járt a néptelen utcákon. Ebben az
ürességben úgy gondoltam: valaha régen a források
és útkeresztezõdések mellett, egy harangláb, egy
műhely körül gyűltek össze az emberek. Itt a nyomor
köti össze õket. Mintha hirtelen megvilágosodtam
volna. Tudtam, hogy itt nem egyszerűen holmi
egyéni nehézségekrõl, vagy ahogy akkoriban mondták,
„a relatív szegénység” banális állapotáról van
szó. Egyfajta kollektív szegénységgel van dolgunk.
Egyszerre megéreztem, hogy ez itt előttem az én
népem. Ezt nem lehet megmagyarázni, egyszerűe
így történt.
Ettől kezdve új fordulatot vett az életem. Mert
azon a napon megfogadtam magamban, hogy ha
maradok, mindent megteszek azért, hogy ezek a
családok ott hagyhassák lábnyomukat a Vatikán, az
Élysée-palota, az ENSZ lépcsőin… Az a szembeszökõ
nyomor, amely ebben a fullasztó hőségben és
döbbenetes csöndben elém tárult, rabul ejtett. Azóta
sem hagy nyugodni a gondolat, hogy ez a nép
csak akkor fog tudni megszabadulni mély szegénységéből,
amikor ott, ahol az emberi fajnak nemcsak
jelenérõl, hanem jövőjérõl, távolabbi sorsáról is döntenek,
végre valóban népként tekintenek majd rá.
1956.július 14-én eldöntöttem sorsomat, bár november
11-éig kellett várnom arra, hogy véglegesen
letelepedhessek Noisy-le-Grand-ban. De egyébként
még november 11-e után sem mondtam le egy ideig
régi plébániámról. Minden szombat-vasárnap visszamentem.
Én, aki a nyomor gyermeke voltam, és lelkem
legmélyén férfikoromban is az maradtam,
megtanultam tőle, hogy mindent higgyek, mindent
merjek, de hogy mégis mindig legyen valahol egy kis
biztonsági tartalékom, egy körte, amely szomjamat
olthatja, vagy egy darab száraz kenyér a zsebemben.
A szegények mind így tesznek. A saját anyám is így
tett: mindig volt félretéve egy pár cipő vagy egy kisnadrág
azzal, hogy majd jó lesz valamelyik gyereknek.
És amikor beállított valaki egy újabb pár
használt cipővel – hiszen sokan hoztak nekünk alamizsnát
–, anyám így szólt az adományozóhoz: „Milyen
jó, hogy jött, épp erre van szükségünk.” Amikor
magunk maradtunk, megkérdeztem tőle: „Mama,
de hát miért mondtad ezt?” Azt válaszolta: „Te nem
értheted ezt, Joseph; ha ma visszautasítod, amit
hoznak, akkor is másnak adnak majd mindent, amikor
valóban szükséged lenne rá.” Több hónapon át
megtartottam volt plébániámat, mint ahogyan
anyám is mindig tartott egy pár cipőt, biztonsági
megfontolásból.