Amikor megérkeztem a Noisy-le-Grand-i táborba, kudarcot vallott családokkal találkoztam, olyan családokkal, melyek tőrdöfésként hordozták szívükben a ‘szenvedés’, a ‘nyomorúság’ szavakat.
Azzal a szándékkal mentem oda, amely akkoriban az összes papot vezérelte: hogy egy legyek azok közül, akikhez küldtek. Velük és közöttük akartam élni, hogy olyan lehessek, mint a kovász, mint egy kis mag, amely lassan növekszik. Egy mag, amelyet az emberek könnyei öntöznek, de növekedését a szeretet, a családok szeretetének melege táplálja. Ezt akartam valóra váltani, és ennek valóságát élem ma is.
Fokozatosan, akaratom ellenére közéleti emberré váltam, de a legnagyobb örömöm ma is az, ha a családok körében lehetek, mert amikor együtt vagyunk, mindig érezni, hogy történik valami közöttünk. Tegnap este egy katolikus közösséggel találkoztam Dakartól15 km-re, és hallgattam az ott egybegyűlt férfiakat és nőket, aztán ők hallgattak meg engem, s végül azt mondtam magamban: különös, hogy mennyire hasonlítunk egymásra: egyformák vagyunk, ugyanolyanok, mint azok a családok, amelyek Noisy-le-Grand-ban élnek és azok, amelyek New York-ban vagy Új-Delhiben, mint az a sok-sok család, amelyet ismerek és amelyekkel a világ minden táján találkozom.
Valójában csakugyan ugyanabba a masszába vagyunk belegyúrva valamennyien, ugyanazt a reményt hordozzuk, és ugyanúgy az a vágy mozgat bennünket, hogy a szeretet mindent elsöprő erővel dübörögjön fel az emberek szívében, és a dolgok végre megváltozhassanak.
A püspököm azzal a szándékkal küldött oda, hogy találkozzam a nyomorúság világával, de amit ott találtam, az a remény és a szeretet világa, és ebbe léphettem be, hogy mindenestül megosszam az ott élő férfiakkal, nőkkel és gyerekekkel, amivel rendelkezem: egy ember életét és egy pap szolgálatát. Mély tisztelettel kell lenni azok iránt, akik szenvednek, és soha nem szabad rájuk erőltetni Istent, habár Ő éltet mindnyájunkat. Ezek a családok nagyon jól tudják, gyorsan rájöttek, hogy pap vagyok. Azt is tudják, hogy a leghőbb vágyam nem az, hogy megtérítsem őket, hanem az, hogy kapcsolatba lépjenek Istennel. Elsősorban nem szavakat akartam közéjük vinni mondván, hogy a szavak gyógyítanak, hanem egyszerűen egy ember jelenlétét, olyan önkéntesekkel a nyomában, akik mind azért vannak ott velük, mert a nyomor elviselhetetlen a számukra.
Azzal, hogy elutasítják a nyomort, az önkéntesek felsorakoznak a nyomorban élő, de arra nemet mondó családok mellett. De szeretném elmondani, hogy nem csupán az elutasítás köt össze bennünket, hanem mindenekelőtt az az élő reménység, hogy a dolgok egyszer csak megváltoznak, hogy az nem lehet, hogy egyszer majd ne változzanak meg.
Egy napon egy gyerek azt mondta nekem: “Tudod, mit kellene tenni? A gazdagok jöjjenek el, és lakjanak néhány napig a mi házainkban, mi pedig menjünk, és lakjunk az ő házaikban. Amikor aztán visszaadnánk nekik a házaikat, lefogadom, hogy nem tudnák tovább elnézni, hogy mi, szegények a korábbi körülmények között éljünk tovább.”
Számomra nagyon fontos, hogy ezek a nők és férfiak azt mondhassák a világnak, és különösen a hívőknek, bármilyen hitűek legyenek is: “Ti belekényszerítitek minket ebbe az életbe, elfogadjátok, hogy így éljünk, mi pedig ezt mondjuk nektek: igen, így élünk. Ez a nyomorúság a miénk. És ezt a nyomorúságot, amit mi visszautasítunk, nektek is vissza kell utasítanotok velünk együtt. Nem imádkozhattok továbbra is egy olyan Istenhez, akit folyamatosan megsebez az az élet, amelybe belekényszerítetek minket, az a leírhatatlan szenvedés, amelyet minden nap, életünk minden pillanatában megtapasztalunk. A szenvedés, amit átélünk, nem az asztalunkról hiányzó kenyérről szól, bár fontos, hogy legyen kenyerünk, hanem arról a szenvedésről, amit az a méltatlan helyzet jelent, amelyben tartotok bennünket”.
Az évek során a családok gyakran mondogatták az önkénteseknek vagy nekem: olyan dolgokat hoztatok létre velünk, amilyenek magunktól sosem jutottak volna eszünkbe, nem is igazán érdekeltek bennünket: “Könyvtárat, óvodát, otthont a családjainknak, kápolnát. Mi egyszerűen éhesek voltunk, ti viszont azt adtátok meg nekünk, amire a legnagyobb szükségünk volt: visszaadtátok becsületünket. Amikor most visszanézünk minderre, azt gondoljuk, igazatok volt. Mert azzal, hogy visszaadtátok a becsületünket, visszaadtátok nekünk a jövőt, és azzal, hogy visszaadtátok a jövőt, visszaadtátok a nemet mondás bátorságát. Visszaadtátok nekünk a bátorságot, hogy kinyilvánítsuk ezt a « nem »-et, ugyanakkor ne gyűlölettel, hanem úgy, hogy ezt tudjuk mondani: most már látjátok, mitől szenvedünk, tényleg rendben levőnek találjátok, hogy így legyen?”