Amikor 1956 júliusában csatlakoztunk a családokhoz a Noisy le Grand táborban, megesküdtünk, hogy az igazságtalanság ideje lejárt, és megkezdődött az igazságosság ideje.
Küzdelmünk ebből az elutasításból született: többé nem leszünk hajlandók arra, hogy elviseljük a szégyent és a nyomort, hogy rettegjünk az otthontalanságtól, hogy elfogadjuk a tudatlanság megaláztatását, a társadalmi elnyomást.
És küzdelmünk egy kihívásból született, abból, hogy a leghátrányosabb helyzetű embereket a Negyedik Világ mozgalmába tömörítsük, hogy ők is az emberi jogok védelmezőivé váljanak. Abból a kihívásból, hogy éppen a kirekesztett embereket tegyük azoknak a jogoknak a képviselőivé, amelyektől oly sokáig megfosztották őket; hogy az eddig némaságra ítélteket tegyük az igazságosság, a szabadság és a testvériség szószólóivá. Küzdelmünk abból a kihívásból született, hogy az elnyomottakat, az alsóbbrendűként megvetetteket a demokrácia letéteményeseivé tegyük; hogy tapasztalataikat hasznosnak és nélkülözhetetlennek ismerjék el egy olyan társadalom felépítésében, amely megszüntet minden kirekesztést és minden nyomorúságot.
De vajon sikerült-e megfelelni ennek a kihívásnak? Vajon megszületik-e ez az igazi demokrácia, amely egyetlen polgárt sem hagy hátra, amely mindannyiukat egyazon igazságosságért való küzdelemben egyesíti, amely a leghátrányosabb helyzetűeket részesíti előnyben, azokat, akiket a bizonytalanság nemzedékről nemzedékre eltipor? Vajon látjuk-e már a közeledését, vajon beköszönt-e századunk végére?
Ez a politikai és társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási erőkön múlik majd, de mindenekelőtt minden egyes polgár akaratán. Mert a polgárok elszántsága fogja a hatóságokat arra késztetni, hogy figyelembe vegyék a leghátrányosabb helyzetűek jogait.
Minden hatalomnak az a feladata, hogy ne engedje az igazságosság meggyengülését, hanem épp ellenkezőleg : felkarolja és koordinálja a polgárok erőfeszítéseit, kiálljon ügyük jogossága mellett, és elérje azt, amiért az emberek küzdenek. Márpedig a leghátrányosabb helyzetűek küzdenek, és polgárok ezrei csatlakoztak hozzájuk és küzdenek velük együtt. Ezért fordulhatunk teljes bizalommal, teljesen szabadon a hatalomhoz, minden hatalomhoz: a legszegényebbek jogainak érvényesítéséért, hogy a legfőbb prioritás végre a szegénység és a kirekesztés radikális felszámolása legyen.
Fogytán az idő. A recesszió, az infláció és a munkanélküliség nem lehet alibi, nem szolgálhat ürügyül ahhoz, hogy a leghátrányosabb helyzetűek sorsának ügyét holnapra halasszuk. Ha ezt tennénk, az egyenlő lenne azzal, hogy a válság teljes terhét ismét rájuk hárítjuk, hogy a kevésbé hátrányos helyzetűeket helyezzük előtérbe, a legszegényebb családokat pedig megfosztjuk attól a kevéstől is, amit eddig megszereztek. Ez egyenértékű lenne azzal, hogy kevesebb munkát, kevesebb lakást, kevesebb oktatást és még kevesebb lehetőséget nyújtunk nekik méltóságuk érvényesítésére.