[…] Mi történik a gyerekekkel ebben a kirekesztett környezetben, hogyan élik meg a szegénységük által meghatározott létállapotot? Peter Townsend, a szegénység egyik vezető brit szakértője nemrég megjelent könyvében azzal vádolja a világot, hogy „hadat üzent a gyerekeknek”. A kifejezés provokatív. Vajon ez a vád a mai Franciaországra és Belgiumra is vonatkozik? Bár egyértelmű, hogy nem üzentünk hadat a gyerekeknek, látni fogjuk, hogy vannak közöttük, akik mégis nekünk szegezik a kérdést: mit akarunk tenni velük?
Gyermekmunka
Egy olyan világ, amely a leghátrányosabb helyzetű felnőttektől megtagadja a munkát, a gyermekeket kényszeríti arra, hogy dolgozzanak, s így járuljanak hozzá a család túléléséhez. Hitték volna, hogy a világ leggazdagabb országaiban gyermekmunka folyik? Henriette, a hat gyermek közül a legidősebb, reggel ötkor kel. „Én is akkor kelek, amikor anya” – mondja – „mert ébren kell lennem, hogy az összes testvéremet iskolába küldhessem”. Ami Ronit illeti, ő szemétlerakókból gyűjt rezet, akár esik, akár fúj, így segít munkanélküli apjának. Joël építkezéseken lődörög, hátha talál egy-egy ott felejtett szerszámot, bármit, amit az apja talán hasznosítani tudna. Egy másik gyerek esténként, iskola után egy boltosnál vállal kiszállítást. Későn ér haza, kimerülten, mert a bicikli, amit tolnia kellett, nem az ő termetéhez és erejéhez volt szabva. Esténként a barátai szórólapokat hordanak szét a postaládákba. Hogy valahogy túléljenek, Lucien és az apja már hajnali háromkor, kilométerekre az otthonuktól nárciszt szednek, hogy aztán az út szélén árusítsák. Egy Párizs környéki lakótelepen néhány gyerek és az édesanyjuk bedolgozói munkát végez otthon. Műanyag tárgyakat díszítenek – mérgező festékkel: „Ha egy órán át csinálod” – mondják – „megfájdul a fejed.” Egyikük, aki tizenkét éves, elmondja: „Először is azért kell csinálnom, hogy legyen mit ennem, nincs ebben semmi különös, máskülönben hogyan tartanám el magam, nem igaz?”
Mindezek a gyerekek a felelősség és a szorongás terhét cipelik, amely megfosztja őket gyermekkoruktól és fiatalságuktól.
„Ahol lakom, nem is ház.”
Tökéletesen tudatában vannak annak is, hogy milyen dehumanizáló körülmények között élnek. Tapasztalataik és álmaik sokat mondanak. Hallgassuk meg őket.
„Ahol lakom, folyóvíznek kellene lennie.” „Szeretnék egy csendes, tiszta környéken élni, ahol a lakásokban nagy a konyha, és a lépcsőházak fala nincs összefirkálva”. „Jó lenne, ha olyan helyen laknánk, ahol anyu énekelhetne! Tudod, anyukám szeret énekelni!” „A dédnagymamám egy nyomortanyán élt, a nagymamám egy lakókocsiban.” „Ha a bútorokat még ki kell fizetned, és nem tudod, jön egy ember, és elviszi mindet. Nálunk csak dobozok maradtak.” „Én olyan házban szeretnék lakni, ami kékre van festve. Tudod, a házak sokszor szürkék.” „Ahol én lakom, nem is ház, nincs ajtaja.”…
„Az iskolában nem tudtam tanulni.”
Az állandó aggodalom, elutasítás és megaláztatás meggátolja a gyerekeket abban, hogy az iskolában megfelelően tanuljanak: azok közé tartoznak, akiket a speciális oktatás felé irányítanak, azok közé, akik épp csak eljutnak, és soha nem jutnak túl a szakképzésen. A közoktatás egyszerűen nem vesz róluk tudomást, iskolai tanulmányaikat az oktatási rendszer perem-intézményeiben végzik. Szüleik többségéhez hasonlóan ők sem fognak igazán megtanulni sem írni, sem olvasni.
A legsúlyosabb probléma kétségtelenül az, hogy az iskolák nem segítik a Negyedik Világ gyermekeit abban, hogy megértsék, kik is ők, mi is az, amit átélnek, következésképpen abban sem, hogy ezt meg tudják osztani másokkal. Az ott átadott tudás az életnek olyan valóságát fedi le, amely távol esik az övéktől. Szégyenkezésre vannak ítélve: szégyellik a testüket, a ruhájukat, a szomszédságukat, szégyellik, hogy szüleiket megvetik, szégyellik azt a hatalmas különbséget, amely elválasztja őket a többiektől. „Amikor nem tudsz olvasni, mindenki rajtad nevet…” „Az iskolában nem tudtam tanulni, túl sok minden járt a fejemben, állandóan az otthonomra gondoltam, az anyámra, a testvéreimre, arra, hogy mi lesz, ha esetleg elveszítjük az otthonunkat.” Valentin pedig azt mondja: „Ott ülök leghátul, az összes többi gyerek mögött, a tanár nem tud mit tenni, nem is lát engem!”
De mindennél rosszabb az, ahogyan a gyerekek családjával bánnak: „Nem fog sikerülni neked sem, az egész családod csupa semmirekellő!” Ennek a gyereknek nem marad más, mint hogy magába zárkózzon vagy erőszakba meneküljön, közben pedig azt kívánja: „Minél előbb be kell fejeznem az iskolát, hogy dolgozhassak, és adhassak egy kis pénzt anyámnak.”