(…) Nem minden szenvedés nyomorúság, épp ellenkezőleg! A szenvedés az ember létállapotához tartozik, hozzájárul épüléséhez, növekedéséhez, és mentális, fizikai, szellemi és társadalmi kiegyensúlyozottságot biztosít számára. Védőpajzsul szolgál a gőggel szemben, a gyengék iránti megvetéssel szemben, testi és lelki ellenállóképességének elzsibbadásával szemben, azzal szemben, hogy elszigetelődjön más emberektől, és megfeledkezzen Istenről. Mozgósítja és fejleszti minden erőforrását, hogy túl tudjon lépni önmagán.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy el kellene fogadnunk vagy főleg keresnünk kellene a szenvedést. Túl sok szerencsétlenséget és fájdalmat láttam már jól szituált férfiak és nők körében ahhoz, hogy ne gondoljam azt, hogy minden szenvedést azonnal meg kell osztani és el kell utasítani. Ez a gazdagokra és a szegényekre egyaránt vonatkozik. Annál is inkább, mert bizonyos fájdalmak a gazdagok számára olyan magányossággal járnak, amely közelebb hozza őket a nyomorultakhoz. A szegények nyomorúságuk révén együttérzést válthatnak ki. Legalábbis akkor, ha a nyomorúság nem tette őket túlságosan felismerhetetlenné. A gazdagok magánytól szenvedhetnek, mert szerencsétlenségük nem látszik rajtuk. Ráadásul, ahogy egy szenátor barátom mondta: „Amikor aza emberek látják, hogy szenvedünk, elfordulnak tőlünk. A mi világunk már nem tudja, hogyan kell beszélni azokkal, akiket szerencsétlenség ért. Nem tanulta meg”.
De az is igaz, hogy akik nem szegények, azoknak még a magányos és mély fájdalomban is vannak eszközeik, hogy felvegyék a kesztyűt a nehézségekkel szemben – ha hajlandók ezeket felismerni. Ha a szenvedés megnyitja szívüket az irgalmasság előtt, akkor képesek lesznek azok szolgálatába állni, akik náluk is jobban szenvednek. Nem hiszem, hogy Jézus elítélte volna ezt a szenvedést, amely utat nyit mások felé.
Ami számára elviselhetetlen volt, és szöges ellentétben állt Atyja akaratával, vajon nem a szegényekre igazságtalanul kényszerített fájdalom volt-e, amelyet ráadásul annyira semmibe vettek és kigúnyoltak, hogy az áldozatok már arra sem tudták felhasználni, hogy méltóságukat és mások iránti szeretetüket bizonyítsák? Amit nem tudott elviselni, az a legszegényebb családokat sújtó, kilátástalan szenvedés volt, hiszen ők minden olyan eszköztől meg vannak fosztva, amelyek az ellenállás, lelki erő és az emberek és Isten egymáshoz közeledésének forrásává lehetnének.
Azoknak a szegény munkásoknak a tűrhetetlen szenvedésére gondolok, akik írástudatlanul kerültek ki az iskolából, és akiket a társadalom arra kényszerít, hogy szégyelljék magukat, ahelyett, hogy ebben az igazságért való küzdelem okát látnák.. Nem rendjén való, hogy a társadalom nem biztosít minden tagjának lehetőséget arra, hogy maguk mögött hagyják, legyőzzék szenvedéseieket, azáltal, hogy megtanulják kezelni őket vagy hogy éppen belőlük merítsenek erőt a fejlődéshez. Nem rendjén való, hogy az embereknek kétségbeesést és szégyent kelljen érezniük, amiért semmit sem tudnak tenni, haszontalanok, és annak is tekintik őket. Teljesen elfogadhatatlan, hogy ezeket az embereket és gyermekeiket becsméreljék, ahogyan azt egy minisztériumi tisztviselő tette: „Ők egyszerűen ilyenek, nem tesznek semmit. Ha elszántabbak lennének, iskolába járnának…” Ez a folytonos lekicsinylés meggátol bennünket abban, hogy mi is, velük együtt elutasítsuk mély megaláztatásukat. De legalább ne segítsünk nekik abban, hogy ez még jobban megerősödjön bennük. Ez a kulcsa minden magánynak, minden nyomasztó szorongásnak, amely a Negyedik Világ családjait sújtja. Nemcsak attól szoronganak, hogy nem tudják, mit adjanak enni a gyermekeiknek, hanem attól is, hogy a környezetük vádolja és megveti őket azért, mert nem tudják őket etetni, ruházni, taníttatni…
Akit idős korában bénulás köt ágyhoz, emberi mivoltában nem szenved megaláztatást. Amennyiben rendelkezik minimális pénzügyi forrásokkal, módjában áll, hogy szívélyes legyen, barátok vegyék körül, és nagyvonalúság és boldogság forrása lehet környezete számára. Ő nem szegény; legalábbis megvan a lehetősége, hogy ne legyen az. A nyomorúságban élő ember nem egyszerűen rosszabb helyzetben van, hanem ezzel egyenesen ellentétes helyzetben.
Az emberi szenvedés elkerülhetetlen, és lehet jótékony hatása. A nyomorúságra azonban egyik sem igaz. Mindig és mindenképpen visszaélés. Nem ezt akarta Jézus megtanítani nekünk, és nem ezt tanítják nekünk minden nap a nyomorultak a küszöbünkön? A nyomor az olyan ember állapota, akinek testvérei nem bocsátják rendelkezésére azokat az alapvető anyagi forrásokat, amelyek segítségével embernek, és következésképpen Isten fiának érezheti és mutathatja magát. Életével és szenvedésével Jézus éppen ennek a nem építő, hanem pusztító fájdalomnak a férfia lett. Ezt a fájdalmat tette az üdvösség sarokkövévé.