Amikor pappá szenteltek, megkérdezték tőlem: “Melyik az az evangéliumi szakasz, amely az életedet vezérli?” Azonnal rávágtam: “Evezz a nyílt vízre, és vesd ki hálódat”. Ez inspirálta papságom első éveit: kinyúlni mások felé, találkozni másokkal. És minél szegényebbek voltak, annál inkább akartam találkozni velük, annál inkább akartam egybefonni az életemet az övékkel.
De rájöttem, hogy a valóságban ehhez nem igazán kell a szó teljes értelmében szolgának lennem, azaz olyannak, aki mindenben a gazdája parancsától függ. Következésképpen, csak azért, mert ott voltam a szegények között, és ugyanúgy szenvedtem a hidegtől, mint ők, valamint ugyanúgy híján voltam a kenyérnek, mint ők, ez nem jelentette azt, hogy valóban szolgája vagyok ennek a nyomorult népnek, amelynek körében élek. Megvoltak a védekezési lehetőségeim. Megvolt a személyiségem is. Megvolt az, amit a szemináriumban elsajátítottam, és egy egész egyház állt mögöttem. Elfogyhatott a kenyerem a nyomornegyedben, de tudtam, hogy abban a pillanatban, amikor akarom… ott van mögöttem az egész egyház, és alapvetően ebben volt az erőm.
Szolgának lenni nem olyan könnyű, mint gondolnád. Mert mindig rendelkezel valami tartalékkal, és biztosan lapul néhány keksz a zsebedben.
Alapvetően a papi életemben, az emberek és a szegények között töltött életemben fedeztem fel, hogy egyiküknek sem lehetek igazán a szolgája, ha nem vagyok szolgája mindenekelőtt azoknak, akik csatlakoztak hozzám, akik elfogadták, hogy elhagyják addigi élethelyzetüket, hogy önkéntesek legyenek az ATD Negyedik Világ Mozgalomban, akik a társaimmá váltak. Az a nap, amikor erre rájöttem, el sem tudjátok képzelni, micsoda felszabadulást jelentett számomra.
Mert amikor én magam is a nyomorban élők között dolgoztam, azt gondoltam, bár kimondani nem mertem volna: “Micsoda nagyszerű ember vagyok, igazán rendes vagyok, milyen remek dolgokat tudok tenni!”
Rendkívüli felszabadulás volt az a nap, amikor felfedeztem, hogy nem a szegények taníthatnak meg arra, mit jelent szolgának lenni, hanem azok, akiknek fel kell készülniük, meg kell érniük és képezniük kell magukat arra, hogy a nyomor szívében éljenek. Attól a pillanattól kezdve hittem, hogy minden ember nemcsak megmenthető, hanem megmentő is lehet.
Ez rendkívüli volt, igazi forradalmat idézett elő bennem. Felfedeztem, hogy mélységes bizalommal lehetek mások iránt. Alapvetően akkor ismertem meg őket, amikor másokat szolgáltak valahogy úgy, mint a lábmosás aktusában. Akkor ismertem meg őket, amikor lelki, érzelmi, fizikai, egészségügyi vagy egyéb nehézségeik voltak. Megismertem őket nagy lelkesedéseikben, majd nagy csüggedéseikben. Megismertem őket gyávaságukban, majd bátorságukban. Elmondhatom, hogy úgy helyeztem őket az életembe, a szívembe, mintha ők lennének az egyedüliek, akik számítanak nekem. Ezért az elmúlt körülbelül tizenöt évben szívügyemmé vált – nem is azt mondanám, hogy a képzésük, hanem – hogy találkozzam az önkéntesekkel, akik bárhol, a nyomor világában élnek. Úgy gondolok magamra mint felszabadult emberre, mert hiszek bennük, mert biztos vagyok abban, hogy mindnyájan arra hivatottak, hogy felszabadítók legyen, hogy mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy felszabadítók legyünk. Azzal a megkötéssel, hogy először azokat kell megtanulnunk szolgálni, akik körülöttünk élnek, úgy, hogy valóban szolgáljuk őket, nem csak szavakkal. Úgy, hogy aztán ez az egész életünket megváltoztatja, felforgatja.