Az áttörések, az igazán új meglátások, azok, amelyek valóban és mélyrehatóan megváltoztatják szívünket, gondolkodásmódunkat, és következésképpen struktúráinkat és rendszereinket, nos tehát, ezek a meglátások logikusan már nem származhatnak tőlünk: csakis a leghátrányosabb helyzetűektől, a kirekesztettektől, a Negyedik Világból származhatnak.
Egyedül a Negyedik Világnak van teljes és teljesen eredeti rálátása arra, hogy mi minden romlik el az életünkben és a közösségeinkben. Egyedül ő hordozza magában a remények összességét, a társadalmi és politikai intuíciók összességét, amelyek egy új társadalom felé vezethetnek bennünket.
Csak az tudja, mit jelenthet a fény, aki sötétben él, csak az tudja, mit jelent az igazságosság és az emberi jogok teljesülése, akitől minden jogot megtagadnak.
Ezt a valódi megújulás iránti szomjúságot, amelyet mindannyian magunkban hordozunk, azt a vágyunkat, hogy a legszegényebbek saját lábukra álljanak és saját kezükbe vegyék sorsukat, nem elégíti ki a jobb szolgáltatások biztosítása, néhány törvénymódosítás, a lakáshoz jutás vagy az iskolai oktatás egy új módozatának kiötlése….
Mindez természetesen szükséges, mégis hiábavaló lenne, ha nem foglalkoznánk nagyon komolyan a szükséglakásokban és szociális lakásokban élőkkel, ha nem hallgatnánk meg őket, és nem vennénk figyelembe az ő elképzeléseiket.
Egy férfi jut eszembe, aki azt mondta nekem: “Tudom, mi az éhség, sokat tudnék róla beszélni, de soha nem kérdeznek meg. Amikor az éhségemről beszélek, kenyérjegyet nyomnak a kezembe.”
Ha nem építünk ki velük új kapcsolatokat, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy higgyenek bennünk, barátságunkban és szolidaritásunkban, a demokrácia ügye nem jut előbbre.
Meg kell győződniük arról, hogy a társadalomnak szüksége van rájuk ahhoz, hogy emberibbé és testvéribbé váljon: ezért kell elérnünk őket, és küzdenünk, hogy azzá válhassanak, amivé lenniük kell : azzá, aki mindnyájunk számára felmutatja, mi az igazságosság.