1959-ben történt. Már több mint két éve éltem a Noisy-le-Grand-i barakktáborban. Halálosan fáradt voltam; szorongással és félelemben teltek az éjszakáim. A családok dolgai rosszul alakultak. Iszonyú hideg volt azon a télen. Azokat a gyerekeket, akiknek nem tudott enni adni a család, elvették a szüleiktől. Legtöbbjük nem tudott iskolába járni, mert nem volt olyan osztály, ami befogadta volna őket, sem cipőjük, amiben elinduljanak.
Elérkezett a nyár. Több száz gyermeknek nem volt hova mennie, mert a svájci, belga vagy francia szociális üdülőközpontokban nem tudták elhelyezni őket. Az újszülöttek kiszáradtak és kórházba kerültek.
Alig éltem, kétségbe voltam esve ennyi nyomorúság láttán, és mert nem volt semmim, amivel segíthettem volna. Svájci barátaim felajánlották, hogy a befogadnak néhány hétre, hogy egy kicsit kiszabadulhassak ebből a mindennapi pokolból, és erőre kapjak. Utána könnyebb szívvel térhetnék vissza a nyomorúság világába, és újra tudnék bízni a családok jövőjében.
Amikor ezt elmondtam a családoknak, voltak, akik örültek és bátorítottak: « Nagyon kimerült. Nem bírja ezt az életet, ez túl kemény magának. » Mások meg azt gondolták: « Ez csak kifogás, nem fog visszajönni ». És persze irigység is volt. « Mi már három éve vagyunk itt, és még a noisyi városházáig sem jutottunk el soha. »
« Nyaralás? A gyerekeimet nem fogadták a svájciak. Nem tudtuk kifizetni. »
Szóval vegyes érzésekkel fogadták. Azon az 1959-es nyáron rájöttem, hogy a nyaralás a gazdagok kiváltsága. Voltak, akik meg is mondták nekem: « Jó magának, hogy Svájcba mehet ». Másokon éreztem, hogy ezt gondolják: « Jót fog magának tenni, nem lesz olyan dühös ».
Július 12-én elindultam a táborból a lyoni pályaudvarra. De egyszerűen nem tudtam megtenni, hogy felszálljak a vonatra. Sarkon fordultam, és még aznap este visszatértem a nyomornegyedbe.
Képtelen voltam rá, hogy nyaralni menjek, miközben a táborban hagyok 252 családot és az 1200 gyermekből több mint ezret, akik ezt soha nem tehetik meg.
1959 nyarán, üres kézzel és önkéntesek nélkül, akik bátorítottak volna, megfogadtam, hogy olyan üdülőket fogok létrehozni, ahol a családokat szívesen látják, és ahol ők maguk is szívesen látnak más családokat. (…)
A családoknak szükségük volt egy helyre, ahová visszahúzódhattak, a béke menedékére, ahol újra erőre kaphatnak, ahol újjáteremthetik a házastársak és a gyermekek közötti szeretetet, a szomszédok közötti jó viszonyt. Egy helyre, amely állandóan nyitva áll, készen arra, hogy az év bármely szakában fogadjon egy vagy két olyan családot, amely éppen nagy nehézségekkel küzd, és lassan reménytelenségbe süllyed. Ezek voltak a terveim 1959 nyarán.
***
1966-ban megvásároltunk egy házat a Cossoneau utcában, Noisy-le-Grand-ban, a következő évben pedig megkaptuk a La Crausa-t Treyvaux-ban, Svájcban. 1973-ban sikerült megvásárolnunk egy gazdaságot a hollandiai Wijhe-ben, 1978-ban pedig La Bise-t a francia Jurában, Arbois-ban. Végül 1980-ban megkaptuk Brendamot Skóciában.
Így az önkéntesek bátor kiállásának köszönhetően Európa legszegényebb családjai is szert tettek olyan helyekre, ahova nyaralni mehettek, ahol ők nyaralhattak. Végre élvezhették a napsütést és a természetet, végre békére, nevetésre és örömre lelhettek. Végre nem kötötte örökösen gúzsba őket nyomorúságos sorsuk, nem kellett többé a mindennapok rabjaként, kilátástalanul, csak a lakótelepek szürke falai, saját fájdalmuk és a szomszédok gyötrelmei közé szorítva élniük; néhány hétre kitörhettek a zsúfoltság, ingerültség és hangos veszekedések világából. Végre szerethették és értékelhették egymást, békében beszélgethettek egymással, tervezhettek, újra önmaguk lehettek és barátkozhattak.
De bár egy évtized elteltével végre megnyíltak az első nyaralók, semmi nem oldódott meg. Mert az érzelmi és szellemi feltöltődés, a napsütés öröme, a napfürdőzés és mindezek egymással való megosztása, a természet újrafelfedezése és szeretete az ökológusok és az igazi turisták világához tartozik, nem pedig a szegény emberekéhez.
Legyen a természet mindenkié, legyenek a hegyek és a tenger mindenkié – ez volt az emberi jogok védelmezőinek álma. De nem volt a közigazgatás álma sem Nagy-Britanniában, sem Hollandiában, sem Franciaországban, sem Svájcban.
Így aztán ezeket az üdülőknek az ügyét, bár bennük sok-sok barátság szövődhetne, a hatóságok sem támogatják: az a gyermeki jog, hogy ismeretséget lehessen kötni a fákkal, a juhokkal, a tehenekkel, hogy lehetőség nyíljon más, új horizontok felfedezésére, a nyomorban élő gyerekek számára egyszerűen nem létezik. (…)
Ez tény. A legszegényebb családok jogát a pihenésre, a környezetváltozásra, a szabadság és a megújulás idejére 1984-ben, 25 évnyi küzdelem és harc után sem ismerik el.
Úgy tűnik, túlságosan nehéz idők járnak ma ahhoz, hogy a nyaralásukkal foglalkozzunk; ahhoz, hogy felajánljuk ezt a leginkább megfáradt és bántalmazott családok szüleinek és gyermekeinek; ahhoz, hogy lehetővé tegyük számukra, hogy azt gondolhassák: ők is emberek, olyan lények, akiknek joguk van gondolkodni, nevetni, játszani, csodálkozni, egyszóval embernek lenni.
Hazánkban a családok többsége megengedheti magának, hogy legalább egy-két hétre szabadságra menjen, és kiszabaduljon a folytonos gondokkal teli mindennapokból. De vannak, akik odáig mennek, hogy kijelentsék: a munkanélküliek egész évben szabadságon vannak, így aztán méltánytalan volna, ha még a pihenés és az öröm napjait is más fizetné helyettük. „Ha fáradtak, hát a semmittevésbe fáradtak bele.” Mi ez? Felszínesség? Irónia? A munka nélkül maradt munkás vajon nem fáradt, nem csüggedt, nem kétségbeesett – inkább, mint bárki más?
A vakációzáshoz való jog az emberi léthez való jog. Ne zárják le ezt a dokumentumot anélkül, hogy megfogadnák: harcolni fognak azért, hogy minden család valamennyi tagja – legyenek bár gazdagok vagy szegények – maga mögött hagyhassa néhány hétre a hétköznapokat, és végre igazán embernek érezhesse magát.