(…) A nyomor, a mélyszegénység az utóbbi időkben annyira kirívóvá vált, hogy a történelem egy bizonyos pontján elkerülhetetlenül és szükségszerűen vezetett egy szinte egyetemes lépéshez, ahhoz, hogy megemlékezzünk a mélyszegénység áldozatairól szerte a világon. Ugyanakkor ahhoz is, hogy emlékeztessünk rá : a mélyszegénységben élőknek köszönhetően határozott előrelépés történt az emberi jogok megértésében.
Hiszen a nyomorban élők megtanítottak minket arra, hogy a szegénységben élőkre leselkedő legnagyobb veszély az lehet, ha különbséget teszünk egyrészt a polgári és politikai szabadságjogok, másrészt a gazdasági, szociális és kulturális jogok között., Azért tudott az elmúlt években gazdag országainkban újra felbukkanni a mélyszegénység, mert a múltban ilyen különbséget tettünk. A mélyszegénység korábban is létezett, de pontosan azért bukkant fel újra, mert kizárólag a polgári és politikai jogok foglaltak le bennünket, ezekre összpontosítottunk, közben pedig túl gyakran megfeledkeztünk a gazdasági és szociális jogokról, és nem tettük meg a szükséges lépéseket a mélyszegénység felszámolásához, mert nem is tudtunk a létezéséről, hiszen bizonyos értelemben mással voltunk elfoglalva, másért küzdöttünk.
Elfelejtettük, hogy aki tartósan munkanélküli, az hamar segélyezetté válik. Miért válik segélyezetté? Mert nincs társadalombiztosítása, nem tartozik szakszervezethez vagy politikai párthoz, nem vonják be a társadali párbeszédekbe, nem szabad. Olyan emberré válik, aki függő helyzetbe került az őt segítőktől, és akinek a véleménye nem számít. Rá kellett jönnünk, hogy az ilyen ember elveszítette szabadságát, nem tud aktívan részt venni a saját életében ; hiszen akit kilakoltatnak az otthonából, aki egyik helyről a másikra vándorol, annak már nincs joga választói kártyához, az már nem állampolgár; munkanélküliként már nem tagja szakszervezetnek vagy politikai pártnak; az a szegény ember, aki előttünk áll, az a szegény család, amellyel dolgunk van, lakás nélkül már nem állampolgár, és már nincs szavazati joga.
Azt is felismertük, hogy ezek az emberek, ezek a hivatalos lakcímmel nem rendelkező családok nem vehetnek részt semmilyen, a bérlők érdekeit védő egyesületben. Ugyanez vonatkozik azokra is, akik betegségben szenvednek, és akiket ez a mélyszegénységi állapotban megakadályoz abban, hogy kórházba menjenek, sőt, a kórház akár el is utasíthatja őket.
Így apránként rájövünk, hogy egészség híján, pénz híján, amikor az ember minden gondolatát a személyes vagy családi túlélés problémái kötik le, a mélyszegénységben élő családok, a mélyszegénységben élő férfiak és nők nem képesek közösségi életet élni. Gyermekeik úgy hagyják el az iskolát, hogy nem tudnak írni és olvasni, ez a jövőben munkanélküliségre ítéli őket, következésképpen helyzetük megfosztja őket nemcsak a családi élet vagy az érvényes, stabil szakmai pályafutás lehetőségétől, hanem – és ez talán a legrosszabb mind közül – attól is, hogy méltó szakszervezeti és politikai életet élhessenek, hogy bármely más emberhez hasonlóan kifejezhessék magukat, és hogy sajátuknak érezhessék azt az országot, amelyben élnek, annak az országnak a fejlődését, amelyben élnek.
Nos, éppen ezt a fejlődést köszönheti a közvélemény a legszegényebbeknek : a jogok oszthatatlansága ma már egyre kevésbé vitatható. Összetartozásukat egyre általánosabb körben elismerik. Ezért tartjuk ezt a megmozdulást október 17-én: mert fontos, hogy jelezzük ezt az előrelépést az emberi jogokról való gondolkodásban.